onlinerandi

Nem is kezdem sehol, csak belevágok :)

Ismertek, szerettek, így is jó lesz!

A Tinderről kell beszélnem. Függetlenül az elmúlt pár hónap zajos eseményei után. Szerelem, szokásos országelhagyási tünetek, menekülési biztosíték kicsapva, de kicseréltem maradtam.

Aztán találkoztam Tinderrel :D Ő az, aki nem hagy kívánnivalót maga után. Gyors, mint én, nyílt mint én, korrekt, mint én :) A Tinder én vagyok! Nem feleség kereső applikáció, ezt az elején leszögezném. Igyunk meg valamit, mert a világ valamelyik pontjáról egy helyre érkeztünk és unatkozunk applikáció ez. 

Zseniális jelenségek bukkanak fel és korlátok nélkül élvezhető. Csak akkor szólnak hozzád ha engeded, azaz neked is szimpi a fiucska.

Izraeli jogász - személyes találkozó, amin 20 perc után felajánlja a lakását, hogy éljek ott, mert ő állandóan külföldön van

Kozmetikai családi cég legkisebb sarja - hipercuki és udvarol, bájosnak minősít, 30 éves imádom a mosolyát

TV producer - az arca nagyobb mint én egészbe, mindent kétértelműen fogalmaz, mert az szexi és nincs súlya

Kávégép automata üzemeltető - halkszavú, négyig ne beszéljünk dolgozom, telefonon nincs kérdésem csak hallgatlak, jó hogy vagy

Amerikai filmes - Sony küldött 10 napra a fővárosba, bármikor találkozzunk ráérek és nyitott vagyok, amerikai vagyok és ismerkedek 

Én: Ne haragudj nagyon elfoglalt vagyok, add meg a számod, mert nem tudok csetelni, majd hívlak.

Ők: - Nem adom, nem bízom egy idegenben.

- Add meg te, majd én hívlak.

- Megadom, de ez nekem gyors.

- Megadnám, de félek zaklatni fogsz.

Amikor unatkozom, ide járok röhögni. Élvezzétek a techikát, de gyűrűt ne vegyetek a letöltés után.

Szuperpiac tolakodás nélkül, imádni fogjátok!

Piece and fun :D

Közel egy éve érzem azt, hogy ez az ország értéktelen és üres nekem. Egyszerűen semmi helyem benne. Se otthon érzésem, se gyökereim se jövőképem a határokon belül. 

Minden irányból fújt a külföldi szél már és agyam tudattalan forrásából napról napra bugyogtak fel cseppekben a jelek, kövezik az utam, mehetek. Több hónap vidám egyeztetés után sikerült egy kizárólagos szerződést aláírnom külföldi Partneremmel. Repültem, jöttem mentem, folyóm hátán ülve a világban tekeregtem. A munka után megjött "A" kapcsolat is.

Egy holland ügyfelem avanzsált egy üzleti út során személyes élménnyé. Üzleti vacsorát követő üzleti éjszaka, ahol pufók ámorunk business casualban, mancsában egy okostelefonnal szervezte az életem, habos kicsi felhője szélén ülve. Valamit egészen jól menedzselt, mert éjszaka már kézenfogva másnap már mozira készülve talált az élet. Aztán közel két hétig 24 órás online érzelem, mire kínzóan nyilall a tudat, valakinek repülni kell. A sport részét megnyertem, jegyet megvettem, pakoltam. 

Az első leszállás élmény inkább olyan volt, mint akit az űrbe kilőttek, hogy kinyomozza mit érez. Első találkozás után, egy reptéren vártam az online érzelmek materializálódását. Az idegen nyelv bolyhos és alul designolt ruhájában feszengtem pár órát, de lelkemben percről percre nagyobb biztonságban voltam. A reptérről a lakásba tartva, valószínűleg bealudtam, mert csak álomképekként emlékszem a következő órákra. Négy nap tökéletes szépségben, az országot, a tengerpartokat járva, a világörökségek, a vacsorák, a naplementék bermuda háromszögében súlytalan lebegésben telt. Világnézetek, ideológiák, jövőtervezés és a mindent meg akarok neked mutatni, mert itt fogsz velem élni tudat lengte be ezeket a napokat. Mélységes odaadaásban és egységben. 

Boldog haza út volt, mint aki csak rövid időre jön Budapestre úgy szálltam fel a gépre. Mosolyogva, tágra nyílt, fényes életigenlő szemekkel. Megtaláltam, ő az. Munkámban, magánéletemben, tökéletes társamra akadtam. Cégeket vezet, befektetési társasága van, hajó és birtokvásárlás előtt áll, de szerény és alázatos. Kimért, tiszta értékrend, családcentrikus, sok gyerekre váró hűvös, intelligens, de mélyérzésű férfira akadtam. Sorsolás volt fönt és az égiek megkegyelmeztek. Szakmámban éppúgy másik felem, mint hebrencs lényemnek inverze.

Itthon hetekig munka és újra napirendre került online életünkben már fura dolgok kezdtek témaként az asztalra kerülni. Ha legközelebb utazom a magassarku legyen az első, amit bepakolok. Lassan kibontakozott az elváráshalmaz és apró lépésekben folyamatosan jöttek a furábbnál furább kérdések és kérések. Egészen addig a pontig elérve, hogy amíg a gyerekünk megfogan, nekem már hollandul kell beszélnem. Legyek ébren töltött perceimben ízig vérig NŐ, de mindeközben a gyereknevelés is úgy volt téma, mintha már holnap szülnék. Én megértem, hogy az ember életében van az a kor, amikor nem árt sietni, de én nem tudom más életéből a kimaradt dolgokat pótolni és ezért a sajátom hiperszónikus sebességre kapcsolni.

Második utam életszerűbb volt. Vacsi készítés otthon, teraszon borozás, hatalmas kerékpártúrák és esti séták. Családias keretek, hétköznapi modell teszt. A harmadik nap estéjén vacsora közben a kapcsolat elvérzett. Egyik óráról a másikra valami megtört ott 19.48-kor az asztalnál. Kaptam magyarázatot persze, de talán ez mind a mellébeszélés szövegkönyvéből volt idézve. 

Az ok, hogy nem engem keres az volt, nem vagyok elég erős személyiség és túlságosan alkalmazkodó lényem miatt nincs szilárd karakterem. A valóság viszont az volt, hogy miután már a költözésem napját is pontosan kitűzte, egyetlen dolgot nem vett figyelembe, engem. Felépített és rám vetített minden álmot, ahogy ő egy jövőt elképzel. Családot, szőke szelíd kislányt, nevetve a tengerparton homokozó ördögrongy kisfiút. Hollandul beszélő, szenvedélyes szeretőt, aki többfogásos álomvacsorával várja esténként tűsarkuban. Nem sorolom, belém szuszakolt minden álmot és aminek megfeleltem szerette és rajongott érte, aminek nem, az válóok lett és feladáshoz vezetett. 

Értetlenségem hetekig tartott, mire beszéltünk újra és elnézést kért, majd bocsánatot, hogy nem én tehetek róla, valami megtört benne. Szépen felépítettnek hitt, hirtelen ránk törő érzelem volt, pár hónap utáni ébredéssel. 

Hatalmas élmény és élettapasztalat volt, amiből rengeteget kapacitáltam és örökké hálás maradok a tanulmányokért! Sok sikert neked Malom Úr, de előbb találd ki kit keresel, mert úgy mindenkinek könnyebb lesz :)

Két hete mindennap írok neki, ezzel kelek és fekszem, részem lett és szinte egészem 

a gondolat mióta elment

fáj, és csatázik az ürességgel bennem

a munka durva kárpitja alá dugtam fejem, de széttaposta lelkem

szélesre húzódó mosolyt hazudva hittem 

átléptem a kínt, vagyok a való

én döntöm el, reggelente a boldogság mezején legelek-e. 

De nagyon nem, a mező bogarai rágták az agyam, 

és csak a hiányt kaparták ki az állandóan túró bogarak. 

Reméltem, hittem és vártam eddig, mikor ma írt

hazajövök pár napra Riobol... és láthatsz.

Pulzusom egymillió lüktetéssel táncolt bennem, boldogan ragyogva

türelmetlen percekben mérve az időt

végtelennek tűnő óceán átúszása előtt, 

számolom az alvást mint gyerek az adventi időszakot, 

várom a napot, hogy velem lesz, enyém lesz, visszajön picit és szerethetem. 

Az utóbbi két év statisztikailag nem elhanyagolható részében (100%) a barátaim avanzsáltak elő párkapcsolattá. Vagy azért, mert a bizalmat már fontosabbnak találtam a szánalmasan képmutató randiknál, vagy azért, mert tökéletesnek tűnő barátságaim köntöse alatt a két fél, férfi és nő maradt.

Karnevált se tegnap ismertem meg. Jó ideje már, hogy manager barátom napi rutin volt életemben. Tudtam párkapcsolati nehézségeiről, túlhajszolt különleges életviteléről. Online szerelemnek hívom, mert Mark Zukinak köszönhetem őt IS. Egy zárt zenei csoportban kezdett el mélységes szemtelenséggel, de nagyon okosan, cinikusan piszkálni. Aztán egy egy cset, aztán néha egy sms, aztán tartalmilag csábító beszélgetések. Ahogy telt az idő lassan megszoktam, hogy figyelnek rám és egy idegenben hiányt ébresztek. 

Néha mint két cinkospajtás elmentünk ide-oda, nagyokat kacagtunk, néha szótlanul összekacsintottunk és időnként 3D-ben már érezhető volt a tekintet legalján megbújó kíváncsi vonzalom. A hozzáérnék érzés, a szembogarában fürdés, az asztal szélén felejtett kezének beszédesen hívogató bőre. Ezek viszont csak pillanattöredékek voltak, a függönyt akkor kezdték el szemem elől elhúzni, amikor egyszer zavarba hozott. A testem legmélyén lévő sejtem robbant szét, ahogy rám nézett. 

Aznap, hazaérve online beszélgettünk, amikor közölte esténket búcsúzónak szánta. Braziliába költözik, kevesebb mint három hónap múlva. Látni és őrizni akart még, szertelenségem, fesztelen vidámságom egész éjjel fejben fényképezte és mappákba mentette. A gép másik oldalán előbb csöndes fojtott pityergés, majd kontrollálatlan zokogás tört fel belőlem. Hajnalig potyogott a könnyem, hogy elmegy. Nem csináltam titkot belőle, leírtam, hogy nem mehet és nem hagyhat itt most, mikor hazugság nélkül állunk egymás előtt és vállaljuk minden rejtett, elsunyogott titkunk. Mint egy általunk játszott mese olyan volt az este, a hajnal és az azt követő napok. Mesehősökként keltünk és feküdtünk, egymásra találva a legtisztább odaadásban és vágyban, mint takaróban aludtunk. Felfoghatatlanul gyönyörű volt. Ezek után három nappal Thaiföldre utazott. Én két hétig naplót írtam, hogy lássam szalmaláng szerelem lobbant fel, kapaszkodás, menekülés vagy egy tiszta, töretlen és kitartó kötődés szökkent szárba bennem. 

Míg úton volt, egyezményünk szerint nem kerestem és ő sem, tisztuljon a világ bennünk és értsük mi zajlik körülöttünk. Aztán egy nap végre, szilveszter előtt, hazajött. Ahogy a telefon kijelzője tőle üzenetet jelzett, eldobtam mindent, taxiba ugrottam és mint akinek élete múlik a találkozón rohantam át a városon. Karjaiban mint haldokló az újraélesztéstől feltámadtam. Szétáradt bennem egy olyan béke, amit nem éreztem már nagyon sok éve. Képtelen voltam elengedni, lógtam a nyakában mint egy anyát kapó árvaházi gyermek.

Életemben az egyetlen ember volt, aki szó nélkül mozdulataimból, szememből, hangomból jobban tudta gondolataim és érzelmeim értelmezni, mint gyakran én magam. Nyílegyenes tisztasága és félrebeszélés nélküli egyenessége akkora prófécia volt nekem, hogy évek hálájával se tudnám köszönetem ezért kifejezni. Ahogy megtanított a hiúságom letételére, hogy nincs másokra szükségem a belső teljességhez. Nem használhatok háremet és rajongókat kizsákmányolásra és ostoba megerősítésekre. Sok fájdalmat okozott igazsága és sokszor bántott távolságtartása. Vizsgált engem és felülbírálta érzelmeim. Egy hónapig nem hitte el, hogy komolyan gondolom a kapcsolatot és ha ez az ára, el fogok gondolkodni azon, hogy feladom érte a jelenlegi életem. A teszt szerint, ha mi tényleg eggyek vagyunk, március végén ő költözik és én követem a rioi végtelenbe. 

Extrém nehéz pályára rakott, hogy bizonyítsak és mindent kétségbe vont, ami közöttünk megtörtént. Egyre súlyosbodó teher volt az idő nyomása. Többször kijelentette, ha megszeret nem hagyhat itt, de egy kapcsolatot ennyire gyorsan élni sem lehet, ahogy mi tesszük. Nincs idő az élményszerzésre, a megélésre, csak sodródunk érzelmeink folyójában félve a márciustól és rettegve az utazás pillanatától. Veszekedések és félreértések jöttek, egymás mellett elbeszélések, megőrülés és fájdalmak, mindez néhány hét alatt. 

A vége ma egy hete volt, amikor kimondta, nem megy ez nekünk, valami nem kerek. 

Mégsem lehet barátból szerelmet "csinálni", vagy jobb szabad lélekkel elutazni és nem fájdalmas kötődéssel egy másik földrészen dolgozni? Nem tudom a választ. Lehet igaza van és hamarabb látta, amit én még nem, hogy nem kapcsolat ez csak egy kivetített illuzió a másikra. Azóta többször keresett és megírta, belátja magának és nekem is: szeretett. Nem akarunk visszacsinálni semmit, de hiányzik az a varázs, amikor úgy érzed nem élsz csak lebegsz, amikor valaki szemében a világot megleled. Kölcsönös volt, de ha mennie kell talán jobb ha most így engedem, mint kínok kínjában fetrengve nézem végig, ahogy elrepül és megőrülve nap mint nap, ébren maradok, hogy pár szót válthassak vele. Talán ő volt.. nem tudom. Talán igen, talán nem. Mindegy már mit hiszek, csak ez most fájdalmas űr, mert egy eddig nem látott érték és kincs hagyta el az életem, igaz ő is szenved, ahogy ír, amit érez az ésszel hozott döntés, sugárzik minden sorából a hűvös értelem.

Mint marcipános koporsóba fekszem éjjelente, 

menekülve a földi férgektől hemzsegő nappalok sugarai elől.

Tehetetlen fagy kúszik szét ereimben, sejtjeim jégkristályoktól szétroncsolva peregnek bensőmben.

Erőtlenségem maga alá temetett, nincs mozdulat, mi kezem mozgassa, hogy reggelente álarcom nyakam tetejére téve, életem színpadán tovább drámázzak. 

Az utcán fertőzött arcokat látok, szétmálló de még vonszolt testeket.

Üvegszemű ártatlan hullák mélán a körúton tipegnek.

Hernyókat látok fülekből kilógni, viperát nyíló szájakban nyelv helyett

Gézlapokból tákolt súlytalan értelem, melyen átszivárog a sötét förtelem.

Nem tudok már mindenki más lenni, hóban hempergő vidáman kacagó angyallá válni.

Nem tudok már türelmet színlelni, 

Nem tudok már a megértés hangján némán hallgatni.

Nem tudok már perfekcionista szinglit sugározni, 

Nem tudok gondoskodó házitündért lejteni. 

Egyet tudok most! Haragom és érdektelenségem világítani. 

Közönyöm, szánalmam egy hegy tetejéről a vak és üres világba ordítani.

Belül üvöltve, a konyha márványlapjait véresre kaparva 

Önmagam akarok lenni. Nem tekintettel lenni mindenki másra, nem tolerálni és nem vakon mosolyogni.

Én akarok újra mindenki másnál fontosabb lenni!

Írnék már, nagyon. Úgyhogy nem halogatom tovább.

Mindig is drámai volt jelenségem, olyan mindent vagy semmit akaró életet éltem. 

Vagy a közepébe vágtam valaminek vagy el sem kezdtem. Képtelen vagyok a normalitás szintjén működtethető életfolyamatnak. 

Ennek tükrében írom a közepébe vágva, hogy vitorlás hajóóóócskával vége lett. Hittük, hogy ez más, reméltem, hogy igaz és vége a hercehurcának. De nem :( Imádom szeretem, mint embert, mint barátom, mint jelenséget, de jövőkép nem volt és joggal mondta ki, hogy térjünk vissza a kapcsolatunk folyójának eredetileg vájt medrébe. 

Sírtam. Potyogó könnyel kínlódtam. Hinni akartam. Elmagyarázva ésszel és tudattal, hogy ha két ember egyben tud lenni, matematikailag tud egy képletet alkotni, akkor az elég. Kémiailag is osztottam szoroztam és közel volt, de mélyen tudat alatt mégis más volt. Szerettem. Nem titkoltan rajongtam érte. Kinőtték a dolgaink a barátság kabátját, de a kapcsolat felöltője már nagy volt ránk.

Nagyon féltem amikor vége lett, hogy elveszítek valakit. Féltem az értéktől, amitől megfosztanak. 

A kapott kritikát nagyon jól kezeltem, átgondoltam, építkeztem belőle és tudatosan fejlesztem, mitől lehetek teljesértékű ember egy kapcsolatban. 

Lelkibékém pedig visszatért, mert nem veszítettem el őt mégsem. Beszéltünk, hívott. Akkora kő esett le a szívemről, mint az Ararat. Megyünk újra túrázni és megmaradhat az érték, ami barátságunk mély alapja volt, mielőtt tovább gondoltuk életünk.

Szeretem és szeretni fogom egy életen át, de ő a barátom és nem tudjuk áthidalni a közös jövő eltérő partjait. Nem találtuk meg a hidakat, nem tudtunk átkelni egymás világába. Lett egy közös világunk, de nem léptünk be egymás saját világába mégsem. Inkább csináltunk egy harmadikat. 

Tudjátok, óriási tanulás és tapasztalat volt ez nekem. A barátságból sok év után lehet vajon felnőtt érett szerelem? 

Ragaszkodás, bizalom egy magasabb minőségű szeretet biztosan, de család és fészek filíng sajnos ebből sem lesz :(((

A képen látható hajó neve black pearl, csak hogy a humorom is elég morbid maradjon!

Tűz vagy parázs a vegytiszta érzelem?

Nagyon sokáig gondolkodtam, hogyan írhatnám le azokat az agyam mélységében kavargó gondolataimat, melyek napokig motoszkáltak a fejemben és időről időre menetrendszerűen visszatértek. Aztán úgy döntöttem mese helyett a realitást választom és manófigurák helyett húsvér emberek lesznek a szereplőim.

A történet kezdjük az alapoktól, hogy adott A férfi és A nő. Legyen a nevük Dió és Mandula (még szerencse, hogy szereplőim élő emberek és nem mesefigurák).

Bemutatom őket egy árnyalat erejéig. Dió szellemiségét átitatta a természet iránti rajongása, lelkének a természet őserőivel való összhangja. Határtalan harmónia és végtelenség volt szemében ha a víz ölelte, békesség, kiegyensúlyozottság és alázat lüktetett vérében, ha a tenger szerette. Dió megtanulta és tudta az erőket tisztelni, azok előtt kellő időben hogyan kell fejet hajtani. Szél simogatta nappal szeretőjeként, a víz ringatta éjjel boldog édesanyaként.

Mandula lelke nyugtalan volt, néha vad, néha tele aggodalommal. Érzelmi világa túlburjánzott magán, nem látott át a realitás falán. Mindennap lángolt lelke kandallója, szénné égette már naiv butasága. Gyakran dúlt lelkében a hiszti és szeretethiány, de csönd takarta lelkét és néha mély magány.

Dió és Mandula túrázni kezdett, gombák és mohák között önmaguk lehettek. Ropogott az avar talpacskáik alatt, bogarak jelezték, hogy ki merre halad.

Egy kedves nap estéjén Dió a tüzzel játszott, vacsora készült, táncoltak a lángok.

Mandula mezítláb ült a tűz mellett miközben gondolataira nyárfamézet csöpögtett. Nézte a fának hangos roppanását, elrévedt a lelke apró táncos lábán. Narancs parázs izzott mindennek az alján, alap volt a tűzhöz a forró barátság. Mandula lelke már teljesen máshol járt, azon mélázott égjen mindig a fa vagy elég örökre a parázs???

Tudjátok volt a nyakamban egy ezüst angyalszárny, amit vulkánka vett nekem és ez az ékszer számomra a nap minden percében az önzetlen szeretet jelképeként függött a testemen. Gonoszságot súroló pillanataimban a medál bőrömre gyakorolt súlya emlékeztetett valakire, aki önfeláldozásával és emberi értelmet felülmúló jóságával valódi értékrendet csempészett életembe. 

Voltak lelketlen pillanataim, de elég volt megfognom. Voltak nehéz, fájdalmas helyzetek, amihez erő kellett. Volt hiányérzetem, marcangoló önvádam, szeretetéhségem, esélytelenségem kényes helyzetekben és elég volt tenyeremben tartanom. Mindig ott volt, mintha rám és belém égett volna az érzés, amit hordozott. Gyógyító amulettet csináltam belőle, misztikus varázstárgy lett és nélküle a létezés csak tartalmatlan fogalomként lebegett fejemben.

A kapcsolat vulkánja tegnap volt 365 napja, hogy kialudt. Egy éjszaka október hetedikén a telefon másik végén hangok mondták meg, vége. Ha tudom, hogy akkor utoljára beszélünk nem teszem le és életben tartom ezt, beszélek beszélek és beszélek. De nem tudtam, azt hittem reggel felkelek, ahogy ő is felkel egy másik lakásban, a telefon másik végén, velem. Tévedtem...

Aztán eljött a nap és az óra. Tegnap bementem egy ékszerboltba, ami mellett ácsorogtam barátaimra várva. Ránéztem a medálra és tudtam, itt az idő. Tenyerembe temetettem, hogy nem létező kis szívének dobogását egy pillanatra átélhessem. Csomagolja be, kérem. Ártatlan habfehér selyemágyba fektette, majd a pulton egyedül hagyta. Amíg az üvegpulton pihent, türelmem teljesen felemésztette. Azonnal óvatosan szétcincáltam és hosszúnak tűnő másodpercekig csak néztem, tekintetemmel megsimogattam és melegen üdvözöltem. Még a boltban nyakamba tettem, hogy elkezdjük szokni egymást. Gyakran elmélázva azon kapom magam, hogy fogom. Játszom vele, keresem a kapcsolatot.

A medál két szívből áll és már benne van az új férfi üzenete. Benne van egy független, szabadlelkű, néha vad keselyű, néha töröttszárnyú madár. Megérkezett hozzám. Hónapok óta jön már, nagyon lassan bátortalan apró gondolatokkal. Ismeritek ti is, mert sok postot kapott már itt. Hajócska a neve, aki keresni kezdi, láthatja régi lélekút már ez...

Ma a nyakamba költözött. Meddig marad..., mit hoz és visz még nem tudom, de itt az új és óvatosan még, de szokom...

hétfő volt, reggel, a hétnek köznapja. rám pillantott mélán meredő szemekkel és tágra nyílt pupillával tovább szenvedett

szenvedtem én is vele, mert megkínzott, nézése, látása, velőmet rázva sikoltott.

kedd jött aztán csattogó léptekkel, mint akit szél kerget, viharos, kerge képtelenségekkel

átfújta rajtam a hozott vágyakat, kísértést, fájdalmat, őrülten beteg meglepő dolgokat.

szerdánk sem bíztatott tengerben áztatott nedves pilláival

könnyes tengercseppek úsztak arcom este már mélyen szántó barázdáiban, 

csütörtök lassan jött, mint egy vénséges bölcs dög, cipelte a hetet magán és nézte fényárban úszó homályos tekintetem

vártam, hogy békén hagy és magával törődik, de lefektetett és tudatta kígyóként akarja birtokolni testem, menekülés kizárva

pénteken a felhők játszottak történelmi drámát a légben, szereplőket kreált a hab csúfos szenvedéséhez

becsuktam már szemem, a játék sem érdekelt, hagytam elmúlni mindent menjen minek tényleg mennie kell

szombaton már súlytalan voltam és hittem, nem kísért már senki, csönd van ez a tér nem libben.

illúzió volt ez mi csak kergetett, vasárnap lett, mikor már kínpaplanban fetrengve szenvedtem. 

mindennap feladatban élek, kísértés, vágy, szabadság és szerelem

szőke parókáért esdeklek, térden állvan szendén az égnek legalsó peremén

adjatok kimenőt, borítsuk a hetet, hagyjatok élni már, nem akarok rendszert

ígérem fogadom kis dobos és úttörő becsületszóra hogy ezt még megírom, de most kikívánkozik belőlem a végsőnek hitt sztori, ezért az írással ugranom kell

A tervek többnyire nem úgy válnak valóra, ahogy reméltük. Az egyetlen tervünk a meglepetés lehet. Tervezzük be, hogy meglepődünk. Fél év történelmi áttekintés jön...

ÉN nagyon meglepődtem. Régen sok hónapja jöt, lassan egy éve már. Fiatalon, túl gyerekként talán. A perifériámon belül nem tudott kerülni, bár szakmai élete előtt hódolattal borultam le napról napra. Éveit meghazudtolva lett lelkem királyságának szakmai csillaga. Az éjszaka fényét jelentette, ha naplemente után, életem nem a kanapén töltöttem. Érthetetlen lángok tüzeltek fel és borítottak a kísértés vágyába ébren töltött éjszakáimon. Gyerek még, nem lehet több mint egy energiavulkán, ki keresi magát az élet lankás hegyekkel tűzdelt peremén. Aztán telt az idő és hetek hónapok után és azt vettem észre, ő motivál, ő ad erőt és napi kitartást, lendületet és jövőt a már megszokott rutinégboltomon. 

Nem értettem, mert nem lehetett. Messze volt minden festett, tussal rajzolt álmomtól. De hatott. Egyetlenként sok hónapja. Gyerekként megélt felnőtt álmai magukkal ragadtak, a jövőt építő legojátékai sajátjaim lettek. Egy élet, ami látva a jövőt légvárá,t magának építi fel a várároktól a toronyig minden sejtjét. Egy élet, aki optimizmusával és elragadtatott álmaival egyszerre teljesíti be saját magát és engem. Érhetetlen boldogságot adott.

Lehengerelt... de úgy toltam félre, mint más egy halálba kísérő betegséget. Nem lehet, ő nem a megrajzolt standard szeretet. Ő is így élte meg. Idős és érett nő voltam mellette, aki életébe nem volt hiányzó kocka és legoként nem volt a legovárban helye. 

Barátként, sokat nevetve éltük vicces mindennapjaink és néha hetekre eltűnve, néha felperzselve, de létezve, ő volt a minden. Erőt adott és példakép lett. Felnéztem rá, mert mindenné vált. Férfi lett. Felnőtt, de nem pár hónap alatt, hanem a szememben. Januárban ismertem meg, azóta hegyet völgyet megjárva májusban a történet kifutott. Meg akartam írni, karaktereket akartam neki adni, mert lelkem egy részét vitte és a saját hagyta. Mai napig ölelkező jóbarátok maradtunk, minden héten beszélünk. Engem hív ha tanács, megerősítés kell. Ha szakmailag bizonytalan, vagy ha nagy dologra készül és beteg, én gyógyítsam. Én lettem a minden, a háttérország. Szeretem imádom, de elengedtem és én lettem a személy, ki nélkülözhetetlen...

Okosan, sok tapasztalattal, millió élménnyel ő vezetett el valakihez, akiről írni még nehézkes...

De fogok, mert létezik :)

Tudjátok... az élet sokkal több, mint egy rendező. Sokkal több, egy mesterien megkoreografált keserédes, fanyar színdarabnál. 

Múlt héten egyetlen férfi "KOLLÉGÁM"(ex)-tól megkaptam az útravaló hamuban sült pogácsámat az élethez: feleségül veszi a barátnőjét. Ültem a kávézó teraszán és a napszemüvegem alól folyt ki sós könnyem a hírtől. Azt sem tudtam hirtelen melyik földrészen vagyok. Az egom és a szívem csatájának könnyei patakzottak arcomon.  Nem tudtam ki nyert, de azt igen, hogy nem veszíthetem el őt, mint Egyetlen biztos bolygót az életemben. Ültem, ittam és lelkemben, mint egy gyerek, képletesen toporzékoltam. Gondolkodtam, hogy gyerek módjára érzelmi zsarolással sort kerítek a valóságra és kivívom magamnak azt, ami jár és megtudom, szeret-e még igazán. De belül mélyen a lelkem gyökerében, éreztem, felnőttem. Nem akartam már gyerek lenni, felnőttként akartam szeretni. 

Fetrengtem egy hétig, szépen, tartással, ahogy egy felnőtt nőhöz illik. Embert és állatot magam körül el nem viseltem, egyetlen lélek kapott engedélyt az átlépéshez, a kutyám volt, ki hűséges társként párnámon aludt el és egyetlenként reggel meleg tekintettel, szeretet lehellettel ébresztett.

Megviselt a történet, de nem akartam hűbelebalázs módjára harcba szállni, egoizmusszőnyegbe csavarva dühvel felvértezve csatába indulni. Idő kellett, hogy érezzem egom vagy lelkem indul ezt a küzdelmet megvívni. Vajon a félelem vagy a szerelem pajzsa kísér a harcba. Ültem, meditáltam és kerestem a választ...

De most tényleg! Van válasz????

Hogyan különböztetem meg az érzést, hogy ne másé legyen, vagy tényleg szeretem? De tényleg, ha egyetlen ember itt közületek valóban tudja, ossza meg velem. Melyik az a pont, amikor eldől, hogy nélküle nem tudok élni vagy ő annyira mély nyom az életemben, hogy alapjaiban megvisel, ha mással él és mással valósítja meg az ÉN életem?

Hol kezdődik az elengedés valójában, hol a kísértés és hol a tudatos szerelem? Nagyon okos olvasók, MOST jelentkezzetek :)

Pár hete úgy érzem, hogy az elmúlt most már lassan közel négy év begyógyította a sebeket. Megtaláltam magam, mást ugyan még nem, de legalább a fele megvan.

Egyrészt tele vagyok még mindig hálával, mert a kapcsolat rügyek, akikkel érzelmi próbálkozás volt, mind a mai napig érzékeny, szerves részei a mindennapjaimnak, másrészt van bennem egy minimális bánat, mert talán elengedtem azt, aki tényleg nem a szórakoztatásom miatt érkezett meg hozzám.

Tegnap Vulkánkával álmodtam. Élesen tisztán, minden szavára emlékszem még nyitott szemmel is a történetnek. Egyforma kék kockás inget viseltünk, kisebb nagyobb kockákkal sötétedő árnyalatokkal. Megölelt, mélyen a szememen keresztül engem valósággal látva szeretett. Elmondta, hogy van valakije, de én örökké megmaradok az ő egyetlen mély igaz szerelembe vetett hitének. Potyogó könnyeim lesimította arcomról és erőt adott. Kitartásra bíztatott, hogy mennem kell az úton. Nélküle menjek és induljak el végre és érezzem így is, hogy szeret. Megsimitotta a nyakamban az ékszert, mely az ő lelke bennem a mai napig. 

Ha van ilyen, hogy egy lélek álomban üzen, akkor köszönöm neki ezt, de üzenem, nem tudok nélküle menni. Kérem vissza a lehetőséget az univerzumtól, hogy ne álmomban, hanem élőben beszéljem ezt meg vele. Kérem, szépen kérem...  

Ha hiszitek ha nem, egyik legnagyobb ügyfelem a munkában, már blogszereplő xD

Most keresem, mi történt vele, mert bár szégyen nem emlékszem. Annyit tudtam a tendertárgyaláson, hogy láttam már, de hogy hol arról nem volt információm...

Aztán kávéra hívott egyik este..., ami visszacsengett a fülemben és éreztem, ezt egyszer már hallottam... egy ilyen arctól egy ilyen szöveget.

Most kutatok, mert a szálak körbeértek, újra megtalált egy lélek, kit már egyszer menesztenem kellett.

 Ha már hó, hahó :)

Azt hiszem ideje lenne kitálalni újra és kiönteni az online világba a felgyülemlett tartalmakat. Talán neki is futok hamarosan, van pár "kedves" love sztorinak egyáltalán nem nevezhető történetem.

Jövök nemsokára!

()

Darabokban kering a vér bennem. Mintha egy üveg sűrű cseresznyelében csokoládédarabok kóvályognának és ha kiötnöm, meg meglódul, tétovázik, majd a szilárd csokimorzsák távozása után megkönnyebülten, újra folyik. Fellélegzik, tömény szilárd terhét kilöki és aztán megadva létének értelmét vörösen, lágyan tova omlik. Vérem sem folyik, mert érzem amikor egy egy testrészemben megáll, elmélázik a folytatáson majd magát megerőszakolva tovább árad, pulzál aztán a lendület elfogy és megint rémülten toporog. Szétszaggatja a testem, ahogy zabolátlanul irányítja életem az éltető vér, ki hol élni akar, építeni és alkotni,  hol menekülni és feladni. Tagjaimban érzem hol áll meg, hol mélázik, hol adta fel, mert ott gyötör, marcangolva kínoz. Kiismerem lassan, mert csak néhány gyenge pontja van.

A szív, mint feladat nem megy neki, ott rendszeresen elbizonytalanodik, hogy megéri e tovább haladni.

Mint báb játszom a főszerepet vérem életében. Esendő dramatikát alakítok, ki a szívén átfolyó vérének kegyetlen áldozata. Szánalmas bolond, kit orránál fogva ráncigál egy anyag. Anyag, mi éltető jogán keresztül felhatalmazva hiszi, hogy megszerzett alanya egy életen át hű szolgálója.

Ez a vér, mely bennem dolgozik és néha napszámosként egy fa alá befekszik. 

Jó ideje vérem is darabjaival küszködik, folyni képtelen, munkáját ellátni teher és csokiforgácsai feltartanak a valódi életben.

 Hamarosan megírom, de még nem jön folyékonyan a történet. Már érzem, hogy hamarosan jól leszek. Feszegettem a határaimat és azt hiszem meg is találtam. 

Vulkánka jelen van és sejtszinten része a mikrovilágomnak. Ex is jelen van, de már egy másik szögből érzékelem őt. 

Átéltem sok nehéz  napot, ami után most lélegzek fel picit. Elutazom és újra írok majd. 

Mert van mit...

 Sokáig dédelgettem magamban a mesét, mert nem tudtam, hogyan kezdjek neki egy történetnek, aminek nincs sem eleje sem vége, egyszerűen csak közepe. Május 8.-án este megismertem valakit, akiről néhány sort skicceltem nektek is. Az első egymásba temetett pillantás után napok sem teltek el és már Szicíliában ébren álmodtuk tovább a jelenünk. Becsekkoltunk mint két idegen és mire megérkeztünk már egyértelmű volt, hogy kiragadott minket az élet a valóság hétköznapi mocsarából. Annyira fel volt töltve energiával minden körülöttünk, hogy még a vulkán is kitört és képletesen a fellegekben kellett maradnunk. Ez volt a leghosszabb első randim. Óriási alvás a tengerre néző szobában, reggeli és céltalan csavargás a harmóniában lüktető ódon város utcáin. A tenger még üres és kietlen volt. Volt egy szigetünk, aminek a partján órákig sétálgattunk a civilizáció legkisebb tünete nélkül. Libabőrömre tekintet nélkül rohantam be a jéghideg vízbe és dobtam bele sós és vizes testem a forró homokba. A legjobb ételek és borok adták a keretet a napunknak. Az enyém volt a világ. Ott azokban a napokban ajándékként kaptam mindent. Perceket, órákat, homokszemcséket, gondolatokat, tisztaságot és őszinte, jégtiszta odaadó és tapintatos szerelmet.

Aztán hazajöttünk és megijedtem, hogy a romantikus hősnő szerepét csak külföld színpada játszatta el velem. Visított az elmém a kapcsolat ellen. Üvöltött velem minden sejtem. Bizonytalan voltam és meggyőztem magam, hogy kijózanodtam a függöny legördült, a szerelmes szerepnek vége. Fejben hagytam ellobbani a szalmalángot és elkönyveltem nem ő ad tápláló, éltető jövőt nekem. 

Elengedni viszont már nem tudtam, hiába okoskodtam...

Eltelt közel egy hónap és bár leírhatnám, hogy hogyan fedezem őt fel napról napra és miért érzem, hogy nem adhatom fel, de talán már hiába magyarázom a bizonyítványom. 

Együtt vagyunk, mert hisz bennem. Töretlen és tengermély érzéseivel a legtisztább és legönzetlenebb módon rajong értem. Én még vak vagyok, egyelőre csak érzek és tapogatózok. Nagyon lassan fogom fel, hogy mi történik velem. Az eszem még ellenkezik és hálát érzek, amiért ő tudatosabb és kitartóbb, mint én, aki jelenleg nem több, mint vak!

Van, akivel világgá mennék akkor is, ha hozzám se szólna napokig. Nekem az utazás az a békesség, amit egy társ nem zavarhat meg. Hozzá tehet a csöndhöz, ami körülvesz. Része lehet a békének, amit átélek...

Azt mondják a legnagyobb belső békét csak egyedül tudja átélni az ember. Így igaz. A legnagyobb teljességben mindig akkor voltam, ha külföldön egyedül maradtam néhány órát a lemenő napban és a tengert bámulhattam. Senki és semmi nem fért be azokba a pillanatokba...

Újra menni készülök, mert a lelkem nagy csatáknak ad színteret és fárad. Szükségem van a tengerre, arra a tökéletes éjszakába nyúló pillanatra, a giccsesen lemenő vért izzadó napra, arra a szentimentális érzéshalomra. Vágyakozom, sóvárgok a távoli víz mondanivalójára. A szeretetteljes csöndre, a meleg homokra, önvalómra. 

Első utam, amire bátran elmennék egy szemembe mélyen néző idegennel. Idegen kiben bízok, kinek vakon hiszek. Idegen, aki tisztalelkű és tudom, hogy tiszteletben tartja lényegem. Idegen ki ülhetne velem némán a parton és amikor érzi, hagyná hogy a csönd csak az enyém legyen...

Nem tudtam miért, de mennem kellett. Odaráncigált valami, belülről vezetett voltam egy rövid ideig. Tudom, hogy mindenkinek van egy élménye, amikor valaki a lelkébe akar látni. Biztosan tudom, hogy mindenki átélte már, hogy képeskönyvként lapoztak a lelkében miközben a világ csak annyit látott, hogy két ember egymás szemébe nézett.

Hátborzongató érzés. A gerincedben érzed azt a hidegrázást, hogy a mesekönyv a tied, a mesét te írtad, ehhez senkinek semmi köze. Megszűnt minden abban a pár másodpercben és nem maradt más csak fények a két szemgödörben. Szavak nélkül beszéltük át életünk egy részét. Percekig szerettük egymást szavak és pislogás nélkül. 

Átéltem és meglepett. Talán soha ilyen hosszan szavak nélkül a szemembe nem néztek. Féltem a rablástól, féltem, hogy valamit keresnek, mégis ott voltam, maradtam, hogy a pillanat része lehessek...

 Nem tudom ki ő, nem tudok semmit, annyit tudok csak, hogy látni akart erőszakkal belőlem valamit.

Most már saját magamnak se hiszek. Apró kockákra hullott szét bennem az élet. Több év után először hinni mertem az érzéseimnek. Két hónap volt, mire elüldöztem minden félelmem. Új ruhát varrtam testemnek és azt magamra öltve indultam a jövőbe.

Mindennap csak egy kicsit léptem. Mindig egy icipicit tologattam ki manócska lábaim az éjbe. Napról napra készítettem fel magam az eseményre, hogy egyszer majd ha kilépek az életbe, ott a sötétben, bátran megálljam a helyem és soha ezentúl ne féljek. Tudtam ha szeretek, ha bízok, az lámpás lesz kezemben. Tudtam ha várnak kint, sokkal magabiztosabban megyek. Az ajtó már teljesen nyitva volt, amikor szaladni kezdtem. Sugárzott a lényem az éjben, szaladtam át az utcákon, rohantam le a lépcsőkön és úgy éreztem kijutottam saját magamból, ki a szerelembe. Felszabadultam minden nyomasztó teher alól, a döntés, hogy vágytam a szabadba megszabadított minden keserves gond kínjától.

Elhagytam a biztonságot, elhagytam a tökéletes menedéket. Kirohantam kizárólag az illúziók csalfa vezetettségével. Vakon hittem a fejemben összeállt képnek, vakon és remegve bíztam az elképzelt fényes jövőben. Új házikót, nevető babákat, hatalmas kertet és sok badarságot láttam.

Kint vagyok és feljött a nap is, de nincs itt semmi. Üres ez a város és nem várt itt kint senki...

Csak azt kérd, amire biztosan vágysz, mert egyszer csak a tied lesz és nem tudsz vele mit kezdeni azután. Úgyhogy kérek mindenkit, meditáljon mit akar, mielőtt az eget bombázza a nyafogásával.

Egyik nap kaptam egy levelet attól, akiért két évig nem volt se éjjelem, se nappalom, se jelenem, se jövőm. Más a munkahelyére indult reggel én a csatatérre mentem harcolni.

Valami törés történt az univerzumban, mert az ember, aki után szemetek láttára kapálóztam úgy döntött megváltoztatja az életét és engem szemelt ki célpontnak, aki gyermekei anyja lesz, mákoskalács illattal tölti be konyháját és piros pöttyös ruhájában, levendula illatú hajával teszi boldoggá mindennapjait.

Levelet kaptam extől, amit komolyabban gondolt, mint előtte addigi életében bármit:

Három lehetőséget látok.

1. Továbbra sem teszünk semmit a viszonyunkkal, marjuk egymást, boldogtalanok maradunk.
2. Rendezzük a viszonyunkat, elengedjük egymást, barátságosak leszünk
egymással. Élünk más oldalán, ahogy sikerül, valószínűleg tele hiányérzettel és boldogtalanul. Azt is vedd számításba, hogy nincs az a pár aki tolerálja, hogy mi munkatársak maradtunk és napi szinten találkozunk! Ez mindenkit frusztrál majd!
3. Belátjuk, hogy mi egymásnak vagyunk rendelve és megteszünk mindent azért,
hogy elfelejtsük a múltbéli sérelmeinket (igen, nekem is vannak), rendbetesszük a kapcsulatunkat, rövid idő alatt újra szeretni fogjuk egymást és családot alapítunk.

Nincs más verzió, ezt hidd el nekem!  Válassz! Elég egy számot küldened!

Tudom, hogy most mindenki röhög én is ezt tettem, ez volt az első reakcióm. Aztán amikor szóban is végighallgattam már kevésbé voltam lakodalmas mulatós kedvemben.

Várom okos és bölcs tanácsaitok a jövőmet illetően :)))

Mielőtt habfehér ruhában látnátok vonulásom egy tengerpart fövenyén és delfineket vizionáltok a partra, előre leszögezem, hogy minden bejegyzés egy szemszögből íródik és az nem másé, mint az enyém :)

Nem élek párkapcsolatban, annyira nem, hogy galaxis néha napokig hozzám se szól. Tüntetőlegesen büntet és vesz revansot a kezdeti mélázásomért, hezitálásomért, az ijedtségért, a félelmért, ami egy dedikált kapcsolat hallatára minden sejtemet átjárta. Mióta a fejembe vettem, hogy bizony ebből lehet valami és tenni is akarok érte, ő külföldön tanyázik. Tökéletes időzítés, mert így legalább van ideje megbizonyosodni arról, hogy nem vergődésem tünete-e, hogy kapcsolatot akarok. Naponta gyűjtheti az információkat kitartásomról és tesztelhet meddig megyek el annak érdekében, hogy vigyázzak erre az életbe sem lépett kapcsolatra.

A három hét épp elegendő lesz ahhoz, hogy vagy higyjen nekem vagy a kezdeti tépelődésem okozta lyuk betoldozhatatlan maradjon.

Hogy mit higyjen el? Nos ezt jövő héten végre már személyesen is megbeszélhetem vele...

Szeretnék elmondani, kikiabálni mindent.  Galaxis életem része lett. Megértettem, hogy a gondosan felépített erődöm, már nem ment meg. 

A váramat sokan védték, óriási apparátussal dolgoztam. Volt a munkamániás, az utazás bolondja, a szabadság fanatikus, a társaságfüggő, a 21. századi boldog szingli, a hisztis, az agresszív, a nyers, a túl "csajos",  a hobby specialista. Minden várvédő féltett és blokkolta 

az ellenséget. Két és fél évig nem hiába kapták a fizetésüket.

Eljutottam fejben addig, hogy ha adni akarok, tovább nem védekezhetek. Felismertem egy érzelmet, ami árnyékként sunnyogott át ennyi éber munkás között. Aki utat talált a vártoronyba ennyi jól fizetett statiszta ellenére. Nagyon meghat és nagyon komolyan úgy gondolom, hogy talán az első ember, akire ezért felnézek.

Hitt kettőnknben és kincset látott bennem. Olyan kincset, amit talán én  magamban sohasem. 

A héten komoly elbocsátásokban kezdtem. Leépítés volt a vár személyzetében. Lassan mennie kell mindenkinek, mert már nem kell védekeznem. Egyesével engedem el hű szolgáim, álarcaim, személyiség mozaikjaim már nem tudnak ebben a helyzetben tovább szolgálni.

Boldoggá tesz, hogy a személyzet fenntartására fordított energiám végre egy valódi kapcsolatba fektethetem...