hétfő volt, reggel, a hétnek köznapja. rám pillantott mélán meredő szemekkel és tágra nyílt pupillával tovább szenvedett
szenvedtem én is vele, mert megkínzott, nézése, látása, velőmet rázva sikoltott.
kedd jött aztán csattogó léptekkel, mint akit szél kerget, viharos, kerge képtelenségekkel
átfújta rajtam a hozott vágyakat, kísértést, fájdalmat, őrülten beteg meglepő dolgokat.
szerdánk sem bíztatott tengerben áztatott nedves pilláival
könnyes tengercseppek úsztak arcom este már mélyen szántó barázdáiban,
csütörtök lassan jött, mint egy vénséges bölcs dög, cipelte a hetet magán és nézte fényárban úszó homályos tekintetem
vártam, hogy békén hagy és magával törődik, de lefektetett és tudatta kígyóként akarja birtokolni testem, menekülés kizárva
pénteken a felhők játszottak történelmi drámát a légben, szereplőket kreált a hab csúfos szenvedéséhez
becsuktam már szemem, a játék sem érdekelt, hagytam elmúlni mindent menjen minek tényleg mennie kell
szombaton már súlytalan voltam és hittem, nem kísért már senki, csönd van ez a tér nem libben.
illúzió volt ez mi csak kergetett, vasárnap lett, mikor már kínpaplanban fetrengve szenvedtem.
mindennap feladatban élek, kísértés, vágy, szabadság és szerelem
szőke parókáért esdeklek, térden állvan szendén az égnek legalsó peremén
adjatok kimenőt, borítsuk a hetet, hagyjatok élni már, nem akarok rendszert
Utolsó kommentek