Az utóbbi két év statisztikailag nem elhanyagolható részében (100%) a barátaim avanzsáltak elő párkapcsolattá. Vagy azért, mert a bizalmat már fontosabbnak találtam a szánalmasan képmutató randiknál, vagy azért, mert tökéletesnek tűnő barátságaim köntöse alatt a két fél, férfi és nő maradt.

Karnevált se tegnap ismertem meg. Jó ideje már, hogy manager barátom napi rutin volt életemben. Tudtam párkapcsolati nehézségeiről, túlhajszolt különleges életviteléről. Online szerelemnek hívom, mert Mark Zukinak köszönhetem őt IS. Egy zárt zenei csoportban kezdett el mélységes szemtelenséggel, de nagyon okosan, cinikusan piszkálni. Aztán egy egy cset, aztán néha egy sms, aztán tartalmilag csábító beszélgetések. Ahogy telt az idő lassan megszoktam, hogy figyelnek rám és egy idegenben hiányt ébresztek. 

Néha mint két cinkospajtás elmentünk ide-oda, nagyokat kacagtunk, néha szótlanul összekacsintottunk és időnként 3D-ben már érezhető volt a tekintet legalján megbújó kíváncsi vonzalom. A hozzáérnék érzés, a szembogarában fürdés, az asztal szélén felejtett kezének beszédesen hívogató bőre. Ezek viszont csak pillanattöredékek voltak, a függönyt akkor kezdték el szemem elől elhúzni, amikor egyszer zavarba hozott. A testem legmélyén lévő sejtem robbant szét, ahogy rám nézett. 

Aznap, hazaérve online beszélgettünk, amikor közölte esténket búcsúzónak szánta. Braziliába költözik, kevesebb mint három hónap múlva. Látni és őrizni akart még, szertelenségem, fesztelen vidámságom egész éjjel fejben fényképezte és mappákba mentette. A gép másik oldalán előbb csöndes fojtott pityergés, majd kontrollálatlan zokogás tört fel belőlem. Hajnalig potyogott a könnyem, hogy elmegy. Nem csináltam titkot belőle, leírtam, hogy nem mehet és nem hagyhat itt most, mikor hazugság nélkül állunk egymás előtt és vállaljuk minden rejtett, elsunyogott titkunk. Mint egy általunk játszott mese olyan volt az este, a hajnal és az azt követő napok. Mesehősökként keltünk és feküdtünk, egymásra találva a legtisztább odaadásban és vágyban, mint takaróban aludtunk. Felfoghatatlanul gyönyörű volt. Ezek után három nappal Thaiföldre utazott. Én két hétig naplót írtam, hogy lássam szalmaláng szerelem lobbant fel, kapaszkodás, menekülés vagy egy tiszta, töretlen és kitartó kötődés szökkent szárba bennem. 

Míg úton volt, egyezményünk szerint nem kerestem és ő sem, tisztuljon a világ bennünk és értsük mi zajlik körülöttünk. Aztán egy nap végre, szilveszter előtt, hazajött. Ahogy a telefon kijelzője tőle üzenetet jelzett, eldobtam mindent, taxiba ugrottam és mint akinek élete múlik a találkozón rohantam át a városon. Karjaiban mint haldokló az újraélesztéstől feltámadtam. Szétáradt bennem egy olyan béke, amit nem éreztem már nagyon sok éve. Képtelen voltam elengedni, lógtam a nyakában mint egy anyát kapó árvaházi gyermek.

Életemben az egyetlen ember volt, aki szó nélkül mozdulataimból, szememből, hangomból jobban tudta gondolataim és érzelmeim értelmezni, mint gyakran én magam. Nyílegyenes tisztasága és félrebeszélés nélküli egyenessége akkora prófécia volt nekem, hogy évek hálájával se tudnám köszönetem ezért kifejezni. Ahogy megtanított a hiúságom letételére, hogy nincs másokra szükségem a belső teljességhez. Nem használhatok háremet és rajongókat kizsákmányolásra és ostoba megerősítésekre. Sok fájdalmat okozott igazsága és sokszor bántott távolságtartása. Vizsgált engem és felülbírálta érzelmeim. Egy hónapig nem hitte el, hogy komolyan gondolom a kapcsolatot és ha ez az ára, el fogok gondolkodni azon, hogy feladom érte a jelenlegi életem. A teszt szerint, ha mi tényleg eggyek vagyunk, március végén ő költözik és én követem a rioi végtelenbe. 

Extrém nehéz pályára rakott, hogy bizonyítsak és mindent kétségbe vont, ami közöttünk megtörtént. Egyre súlyosbodó teher volt az idő nyomása. Többször kijelentette, ha megszeret nem hagyhat itt, de egy kapcsolatot ennyire gyorsan élni sem lehet, ahogy mi tesszük. Nincs idő az élményszerzésre, a megélésre, csak sodródunk érzelmeink folyójában félve a márciustól és rettegve az utazás pillanatától. Veszekedések és félreértések jöttek, egymás mellett elbeszélések, megőrülés és fájdalmak, mindez néhány hét alatt. 

A vége ma egy hete volt, amikor kimondta, nem megy ez nekünk, valami nem kerek. 

Mégsem lehet barátból szerelmet "csinálni", vagy jobb szabad lélekkel elutazni és nem fájdalmas kötődéssel egy másik földrészen dolgozni? Nem tudom a választ. Lehet igaza van és hamarabb látta, amit én még nem, hogy nem kapcsolat ez csak egy kivetített illuzió a másikra. Azóta többször keresett és megírta, belátja magának és nekem is: szeretett. Nem akarunk visszacsinálni semmit, de hiányzik az a varázs, amikor úgy érzed nem élsz csak lebegsz, amikor valaki szemében a világot megleled. Kölcsönös volt, de ha mennie kell talán jobb ha most így engedem, mint kínok kínjában fetrengve nézem végig, ahogy elrepül és megőrülve nap mint nap, ébren maradok, hogy pár szót válthassak vele. Talán ő volt.. nem tudom. Talán igen, talán nem. Mindegy már mit hiszek, csak ez most fájdalmas űr, mert egy eddig nem látott érték és kincs hagyta el az életem, igaz ő is szenved, ahogy ír, amit érez az ésszel hozott döntés, sugárzik minden sorából a hűvös értelem.