Most már saját magamnak se hiszek. Apró kockákra hullott szét bennem az élet. Több év után először hinni mertem az érzéseimnek. Két hónap volt, mire elüldöztem minden félelmem. Új ruhát varrtam testemnek és azt magamra öltve indultam a jövőbe.

Mindennap csak egy kicsit léptem. Mindig egy icipicit tologattam ki manócska lábaim az éjbe. Napról napra készítettem fel magam az eseményre, hogy egyszer majd ha kilépek az életbe, ott a sötétben, bátran megálljam a helyem és soha ezentúl ne féljek. Tudtam ha szeretek, ha bízok, az lámpás lesz kezemben. Tudtam ha várnak kint, sokkal magabiztosabban megyek. Az ajtó már teljesen nyitva volt, amikor szaladni kezdtem. Sugárzott a lényem az éjben, szaladtam át az utcákon, rohantam le a lépcsőkön és úgy éreztem kijutottam saját magamból, ki a szerelembe. Felszabadultam minden nyomasztó teher alól, a döntés, hogy vágytam a szabadba megszabadított minden keserves gond kínjától.

Elhagytam a biztonságot, elhagytam a tökéletes menedéket. Kirohantam kizárólag az illúziók csalfa vezetettségével. Vakon hittem a fejemben összeállt képnek, vakon és remegve bíztam az elképzelt fényes jövőben. Új házikót, nevető babákat, hatalmas kertet és sok badarságot láttam.

Kint vagyok és feljött a nap is, de nincs itt semmi. Üres ez a város és nem várt itt kint senki...