Pár hete úgy érzem, hogy az elmúlt most már lassan közel négy év begyógyította a sebeket. Megtaláltam magam, mást ugyan még nem, de legalább a fele megvan.
Egyrészt tele vagyok még mindig hálával, mert a kapcsolat rügyek, akikkel érzelmi próbálkozás volt, mind a mai napig érzékeny, szerves részei a mindennapjaimnak, másrészt van bennem egy minimális bánat, mert talán elengedtem azt, aki tényleg nem a szórakoztatásom miatt érkezett meg hozzám.
Tegnap Vulkánkával álmodtam. Élesen tisztán, minden szavára emlékszem még nyitott szemmel is a történetnek. Egyforma kék kockás inget viseltünk, kisebb nagyobb kockákkal sötétedő árnyalatokkal. Megölelt, mélyen a szememen keresztül engem valósággal látva szeretett. Elmondta, hogy van valakije, de én örökké megmaradok az ő egyetlen mély igaz szerelembe vetett hitének. Potyogó könnyeim lesimította arcomról és erőt adott. Kitartásra bíztatott, hogy mennem kell az úton. Nélküle menjek és induljak el végre és érezzem így is, hogy szeret. Megsimitotta a nyakamban az ékszert, mely az ő lelke bennem a mai napig.
Ha van ilyen, hogy egy lélek álomban üzen, akkor köszönöm neki ezt, de üzenem, nem tudok nélküle menni. Kérem vissza a lehetőséget az univerzumtól, hogy ne álmomban, hanem élőben beszéljem ezt meg vele. Kérem, szépen kérem...
Utolsó kommentek