Tudjátok... az élet sokkal több, mint egy rendező. Sokkal több, egy mesterien megkoreografált keserédes, fanyar színdarabnál. 

Múlt héten egyetlen férfi "KOLLÉGÁM"(ex)-tól megkaptam az útravaló hamuban sült pogácsámat az élethez: feleségül veszi a barátnőjét. Ültem a kávézó teraszán és a napszemüvegem alól folyt ki sós könnyem a hírtől. Azt sem tudtam hirtelen melyik földrészen vagyok. Az egom és a szívem csatájának könnyei patakzottak arcomon.  Nem tudtam ki nyert, de azt igen, hogy nem veszíthetem el őt, mint Egyetlen biztos bolygót az életemben. Ültem, ittam és lelkemben, mint egy gyerek, képletesen toporzékoltam. Gondolkodtam, hogy gyerek módjára érzelmi zsarolással sort kerítek a valóságra és kivívom magamnak azt, ami jár és megtudom, szeret-e még igazán. De belül mélyen a lelkem gyökerében, éreztem, felnőttem. Nem akartam már gyerek lenni, felnőttként akartam szeretni. 

Fetrengtem egy hétig, szépen, tartással, ahogy egy felnőtt nőhöz illik. Embert és állatot magam körül el nem viseltem, egyetlen lélek kapott engedélyt az átlépéshez, a kutyám volt, ki hűséges társként párnámon aludt el és egyetlenként reggel meleg tekintettel, szeretet lehellettel ébresztett.

Megviselt a történet, de nem akartam hűbelebalázs módjára harcba szállni, egoizmusszőnyegbe csavarva dühvel felvértezve csatába indulni. Idő kellett, hogy érezzem egom vagy lelkem indul ezt a küzdelmet megvívni. Vajon a félelem vagy a szerelem pajzsa kísér a harcba. Ültem, meditáltam és kerestem a választ...

De most tényleg! Van válasz????

Hogyan különböztetem meg az érzést, hogy ne másé legyen, vagy tényleg szeretem? De tényleg, ha egyetlen ember itt közületek valóban tudja, ossza meg velem. Melyik az a pont, amikor eldől, hogy nélküle nem tudok élni vagy ő annyira mély nyom az életemben, hogy alapjaiban megvisel, ha mással él és mással valósítja meg az ÉN életem?

Hol kezdődik az elengedés valójában, hol a kísértés és hol a tudatos szerelem? Nagyon okos olvasók, MOST jelentkezzetek :)