Két hete mindennap írok neki, ezzel kelek és fekszem, részem lett és szinte egészem 

a gondolat mióta elment

fáj, és csatázik az ürességgel bennem

a munka durva kárpitja alá dugtam fejem, de széttaposta lelkem

szélesre húzódó mosolyt hazudva hittem 

átléptem a kínt, vagyok a való

én döntöm el, reggelente a boldogság mezején legelek-e. 

De nagyon nem, a mező bogarai rágták az agyam, 

és csak a hiányt kaparták ki az állandóan túró bogarak. 

Reméltem, hittem és vártam eddig, mikor ma írt

hazajövök pár napra Riobol... és láthatsz.

Pulzusom egymillió lüktetéssel táncolt bennem, boldogan ragyogva

türelmetlen percekben mérve az időt

végtelennek tűnő óceán átúszása előtt, 

számolom az alvást mint gyerek az adventi időszakot, 

várom a napot, hogy velem lesz, enyém lesz, visszajön picit és szerethetem.