Két hete mindennap írok neki, ezzel kelek és fekszem, részem lett és szinte egészem
a gondolat mióta elment
fáj, és csatázik az ürességgel bennem
a munka durva kárpitja alá dugtam fejem, de széttaposta lelkem
szélesre húzódó mosolyt hazudva hittem
átléptem a kínt, vagyok a való
én döntöm el, reggelente a boldogság mezején legelek-e.
De nagyon nem, a mező bogarai rágták az agyam,
és csak a hiányt kaparták ki az állandóan túró bogarak.
Reméltem, hittem és vártam eddig, mikor ma írt
hazajövök pár napra Riobol... és láthatsz.
Pulzusom egymillió lüktetéssel táncolt bennem, boldogan ragyogva
türelmetlen percekben mérve az időt
végtelennek tűnő óceán átúszása előtt,
számolom az alvást mint gyerek az adventi időszakot,
várom a napot, hogy velem lesz, enyém lesz, visszajön picit és szerethetem.
Utolsó kommentek