Mint marcipános koporsóba fekszem éjjelente, 

menekülve a földi férgektől hemzsegő nappalok sugarai elől.

Tehetetlen fagy kúszik szét ereimben, sejtjeim jégkristályoktól szétroncsolva peregnek bensőmben.

Erőtlenségem maga alá temetett, nincs mozdulat, mi kezem mozgassa, hogy reggelente álarcom nyakam tetejére téve, életem színpadán tovább drámázzak. 

Az utcán fertőzött arcokat látok, szétmálló de még vonszolt testeket.

Üvegszemű ártatlan hullák mélán a körúton tipegnek.

Hernyókat látok fülekből kilógni, viperát nyíló szájakban nyelv helyett

Gézlapokból tákolt súlytalan értelem, melyen átszivárog a sötét förtelem.

Nem tudok már mindenki más lenni, hóban hempergő vidáman kacagó angyallá válni.

Nem tudok már türelmet színlelni, 

Nem tudok már a megértés hangján némán hallgatni.

Nem tudok már perfekcionista szinglit sugározni, 

Nem tudok gondoskodó házitündért lejteni. 

Egyet tudok most! Haragom és érdektelenségem világítani. 

Közönyöm, szánalmam egy hegy tetejéről a vak és üres világba ordítani.

Belül üvöltve, a konyha márványlapjait véresre kaparva 

Önmagam akarok lenni. Nem tekintettel lenni mindenki másra, nem tolerálni és nem vakon mosolyogni.

Én akarok újra mindenki másnál fontosabb lenni!