onlinerandi

 Van egy elvem, amit azért szeretek, mert többé kevésbé magamra tudom cibálni. Amíg nem várok el semmit, nem ér csalódás. Éppen ezért ha csak tehetem tudatosan kizárom az emberekkel szemben való elvárásokat, vagy a lehetőségek birtokában igyekszem minimalizálni, kordában tartani azt.

Ha néha nagyon nem passzol rám ez az elvdressz, keresek a gardróbban más rucit :)

A mai nap várakozó üzemmódban telt. Esti közös program volt megbeszélve, aminek alárendeltem pár dolgot. Olyasmiket tettem, ami ellentmond a napi rutinomnak, eddigi megszokott életritmusomnak. Hajat mindig reggel mosok, mert más a tartása, szebb, ápoltabb egész nap. MOST megmostam este!!!

A takarítás, a bevásárlás, a gyantázás, az ágynemű húzás, a mosás mind mind távol vannak a hétköznapoktól. Készültem lelkileg és fejben. Ideges, izgatott, zizis napom volt, de kontrolláltam és feloldottam, hogy ne maradjon semmi belőle estére. Elmentem jógázni, megnyugodtam és odatettem a figyelmem ahol szükség volt rá.

Aztán egy teljesen érthető és elfogadható okból kifolyólag nem tudtunk találkozni, amit maximálisan megértek és tolerálok.

Csak ott maradt egy űr. Ha csalódás lenne azt mondanám, érthető. Vártam valamire, amit nem kaptam meg. Csak ettől szörnyűbb, emberibb, racionálisabb érzés talált helyet magának a lelkemben. 

Miért is változtatok én az életemen most? Miért hozok olyan döntéseket, ami megalapozatlan? Miért rúgom fel két lábbal, a két saját lábammal az eddigi tökéletes világom? Tényleg valakiért? Tényleg meg kell felelnem és készülnöm kell a találkozásra? Azért láttam meg a pozitív eredményt abban, hogy nem találkoztunk, mert kinyílt a szemem. Nem akarok irreális viselkedési formát felvenni és megfelelési státuszba kerülni. Nem akarom más miatt felrúgni ok nélkül az életrendem, a mechanizmusom. 

Gyújtottam pár gyertyát, bebugyoláltam magam a kedvenc szőrmetakarómba, kibontottam egy üveg bort és pikk pakk bedobozoltam minden gondolatot és megköszöntem a fentieknek, hogy megengedték ezeknek a gondolatoknak, hogy megérkezzenek és találkozzak velük. 

  - Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.

Lassan egy hónapja szövődik a kapcsolat hálója. Ma határátlépés volt, ezért írok. Kezdem úgy érezni magam, mint akinek van valakije. Ma feltetettem a kérdést,ó arról, hogy hogy is van ez? Először kaptam megható választ tőle: az első közös hétvégénk után hiányozni kezdtél. Megérintett ez a mondat... és beleégett a gondolataimba.

Szüreti Regatta van, ahová meghívást kaptam. Csak azért nem mentem, mert az idő nem akart a barátom lenni hétvégére. Amúgy élményben, izgalomban, társaságban a tökéletes program.

Azon morfondíroztam ma, hogy mikortól nevezünk egy viszonyt kapcsolatnak?

Jutottam ám eredményre is, nem volt hiábavaló a sok perc befektetett idő. Amikor már nem a barátnőmet hívom, ha beszélhetnékem van, hanem valaki mással akarok először beszélni, az számomra már gyanús. Kapcsolatnak akkor hívjuk a viszonyt, ha ez a valaki az ellenkező nem táborának képviselője. Amikor történik veled valami, mindegy mi, egy ruhavásárlás, egy vita, egy érdekes munka, egy idióta előz az úton, vagy akármi, vagy bármi, akkor őt akarod felhívni, neki akarod elmondani, az ő véleménye érdekel, az ő megnyugtatására vágysz, nos akkor már kapcsolatban vagy. Ez van, törődj bele. Ezt kezdem érezni nyomokban. A tudat biztonságát, hogy hívhatom, hogy írhatok, hogy bízhatok. Hogy VAN!

Nem tudom mi ez, de itt van és létezik és új és meg kell ismernem. Sőt, valójában így, hogy nem neki szól, ki kell mondani, nekem is hiányzik...

Az élet sebesen halad. Ezt a nagy közhelyet csak azzal tudom igazolni, hogy a kutyám napról napra molettebb. Dagad mint egy spinakker.

Szóval hazatérve a tourról, elkezdtem élni a civilizációs életet. Kicsit megdöbbentem, amikor nem tudtam belépni a facebook oldalamra és el voltak olvasva az emailjeim is Ezek után hamar ment a megvilágosodás. Van aki nehezen viseli, hogy magánéletet építek. Mindent megtett a férfimúltam, hogy része lehessen azoknak a napoknak és birtokában legyen azoknak az élményeknek, melyeket átélek. Tény, hogy nem vettem fel telefont napokig, de ez alapján nem az jutna rögtön eszembe, hogy a hívott fél meghalt, balesete volt vagy bármilyen más katasztrofális vízió. Nem nyomoznék, nem borulnék ki, de csendesen én is aggódnék.

A személyes találkozás hasonló volt. Mindent felvonultatott, ami a palettán megtalálható. Érzelmi zsarolás, lelki nyomás, számonkérés, meghazudtolás, udvarlás, kényeztetés, bíztató fehérruhás jövőkép, kedvesség és minden jóféle is, ami még befért az eszöztárba. Szenzációs nyomás alatt voltam, ami nem feltétlenül hatott meg, mert stabilnak éreztem magam és volt viszonyítási alapom. Vannak friss élmények, amelyek még nem bizonytalanítanak el, ami még nem engedi, hogy a múltba, mint lehetőségbe kacsintcsak bele.

Az ex felveszi a kesztyűt és már láthatóan elkezdett igyekezni, látva, hogy átléptem a határt, ami őt is biztonságban tartotta eddig. Nem sok választ el egy valódi kapcsolattól, amiről tudja, hogy én komolyan gondolom az ilyesmit.

A hajó távolodik a part menti vizektől. Tőlem is távolodnak régi dolgok és úszni tudás nélkül úszok be egy idegen világba.

Egészen meglepő dolgok történtek mióta hazatértünk a balatoni romantikus miniszabinkról. Hajócskámmal szorosabb lett a kapcsolat, bizalmat és egyre nagyobb teret nyert a hétvége után. Eltelt egy újabb hét és elbúcsúztam tőle, hogy önmaga lehessen a tengeren. Szlovéniába ment, hogy egy fontos vizsgára készüljön. Mielőtt elindult, találkoztunk. Mindig mélységes meglepetés számomra valaki, akit annak ellenére megértek, hogy férfi. Aki úgy tud az érzelmeiről beszélni, hogy nyílt és képes azt kifejezni, azt megfogalmazni, amit valójában érez. Az érettsége, a gondolkodásmódja és az érzékenysége megérintett. Egyértelműen látja, érzi és tudja, hogy bár szeretném az életem egyenes irányba terelni, vannak még megoldandó, lezárandó feladataim. Nem kér számon, nem zaklat, nem követelőzik, bár ennek az is oka, hogy még ő sem tudja egészen pontosan mit kezdjen ezzel a képlékeny helyzettel.

A lényeg, hogy elköszöntem tőle és vártam a tengeri tudósítást. Másnap meglepő üzenet fogadott. Ha van kedvem, induljak Szlovéniába és legyek része az élménynek. Hatalmas öröm töltött el, hiszen egyrészt jó és friss élmények és érzések voltak bennem iránta, másrészt vágyakoztam olyasmire, amiben még nem volt részem. Izgatottság járt át és tartott fogva egész nap. Olyan bizsergés, amit csak a vágyakozás során képes érezni az  ember. Már előző is este örültem és még útközben is játszadoztam a gondolattal, hogy de jó lesz megérkezni és három nap után újra találkozni.

Az első este hibátlan vacsorája és éjszakája után, reggel egy 10 órás tengeri út végén Velence várt ránk. Engem viszont előtte még várt a rémület. Amikor megláttam a mentőmellényt, azért pár pillanatig félve néztem rá. Csak az nyugtatott meg, ahogy halkan suttogta, hogy vigyázni fog rám. Mivel úszni nem tudok, az egyetlen biztonságom egy valaki, aki garantálja, hogy nem esik bajom. Amikor összenéztünk és láttam a szemében, hogy számíthatok rá, azonnal megszállt a belső béke. Az út beleégett a fejembe, kitörölhetetlen élmény marad egész életemben. Minden perce, amiben volt keserves rosszullét, könnyező nevetés, törődés és sok sok figyelem. Ahogy kézen fogva segített belépni az ő életébe, ahogy részt vehettem számára fontos dolgokban, ahogy büszke lehettem  a tudására, ahogy felnézhettem rá a talpraesettsége miatt. Tényleg kézen fogva vezetett életének legszélesebb ösvényén.

Velencében egy év után kibújt belőlem a szabadság, mert elnyomott mindent a jelen. A hazaút éjszaka a tengeren terror volt, bár Ő a tengeribetegségemen is egy remek gyógymóddal segített át. Minden ilyen hétvégével úszni tanulok a tengeren.

Hazafelé elpityeregtem magam, mert el kellett engednem egy életérzést. Nem láttam tisztán a következő napokat és nem tudtam semmi biztosat. Amikor rákérdeztem a kettőnk közötti furcsa viszonyra, azt a választ kaptam, hogy szerinte nehéz megugrani egy lécet és egy ilyen hosszú barátságot másként látni és értékelni néhány hét alatt. Egyben vagyok csak biztos. Nagyon lassan engedem a falakat bontani és néha csak egy egy téglát tud elmozgatni. Mai napig nem látja még a valódi lényem, a személyiségem. Most viszont már engedek, mert látom, hogy jó kezek mozgatják el a téglákat és lassan itt az ideje, hogy én se hátráltassam, hogy végleg leomoljon az évekig épült erődöm. Talán még segítek is, ha már ilyen profi kezek dolgoznak az ügyön...

A héten, miután gyökeret vert a fejemben a szerződéses szerelem egy születésnapra voltam hivatalos. Egy belterjes baráti társaság volt, ahol mindenki funkcionális fogaskerék volt a gépezetben. Megvolt az ügyeletes könnyűvérű, a szórakoztató, a szépfiú és így sorban mindenki része volt az egésznek. Érzésem azt diktálta, hogy bízzam a BlueDevilre magam, így koccintottam a ház asszonyával, aztán a társaság minden tagjával.

Ahogy telt az idő úgy döntöttem, hogy frissen szárba szökkent ötletemre vonatkozóan kikérem a véleményüket. Röviden összefoglaltam a reformot, mire a szépfiú elalélva a "találmányomtól" elég rövid idő után megkérdezte, mikor járnak le szerződéseim és mikor van még lehetőség egy újabb 30 napos megkötésére. Újra nekifutottam, hogy ne értse félre, ezt nem idegeneknek szánom, sőt nem is célom, hogy rövid flörtökkel zsákmányoljak ki érzelmileg embereket. Ez azt a célt szolgálja, hogy minősítést kapjon egy viszony, ami alapján lehetőség van arra, hogy tényleg megismerjünk valakit, mint párt.

Neonnal volt kivilágítva rajta a szimpátia, az érdeklődés, a figyelem, de nem vigyorogtunk, nem flörtöltünk csak a szék lábtartóján néha összeért a bokánk. Tudtam, hogy barátnője van és alapvetően nem kavart fel. Ő volt az az ember, aki ha társaságban vagy és le akarod kötni magad, hozzá tér mindig vissza a tekinteted. Egy biztos alap a nagy tömegben. A rövid este alatt fény derült komolyzenei műveltségére, ezirányú elhivatottságára és tájékozottságára is. Mélyérzésű, érzékeny ember lehet.

Elkérte a számom és én is mentettem az övét. Amikor hazaérkeztem küldtem neki egy teljesen semleges üzenetet és ezzel az ismerkedést le is zártam. Másnap délben válasz érkezett: Emelkedj, tetőtlen , jókedvem te röpke, szánalommal tekints sziklákra, rögökre; miért vannak örökre, mikor csak a mulandó lelhet örömökre?!..

Napokkal később pedig a házigazda megkérdezte, hogy a szépfiú írta e már, hogy tündér vagyok és van-e kedvem egy következő kis találkán részt venni velük? Mostanában csak a  barátaimmal vagyok társaságban, ahol mindenkit ismerek, így egy egy ilyen kis szösszenet jólesően járja át kis fejemet:)

Láthatjátok, őszinte érdeklődést kezdtem tanusítani valaki iránt. Vagyis pontosabban fogalmazva két valaki iránt, akit rövid időn belül egyre redukáltam. Az élet azért igyekszik szellemileg frissen tartani, mert hétfőn megjelent nálam régi életem teljes érzelmi díszbe öltözve. Elmondta, hogy érzi a viselkedésemen valaki "beúszott" a képbe. Ő bizony ezt nagyon jó szemmel nem fogja nézni és kér, utazzunk el valahová, hogy tisztázhassuk maradt e bennünk olyan érzelem, amire építkezhetünk vagy végleg le kell mondania rólam. Ilyen adjak egy esélyt jellegű előadásnak hangzott, de mégsem az volt.

Ezek után tele volt a fejem jobbnál jobb újhullámos gondolatokkal, hogyan lehetnék a legtisztességesebb a lelkemmel és azokkal, akik bíznak bennem és törődnek velem.

Ekkor jött az ötlet, hogy úgy szeretnék kapcsolatot kialakítani, ahogy más munkaviszonyt. Próbaidővel. Egyszerűen miért nem lehet azt mondani valakinek, hogy fontos vagy nekem, de amíg barátként nézek rád, nem adod ki érzelmi  önmagad és nekem nincs lehetőségem, hogy megismerjem azt, akiről valójában el tudom dönteni hosszútávon lehet-e a párom. Miért nincs lehetőség arra jogilag, hogy kijelenthessem 30 napig szeretnék veled párkapcsolatban élni. Igenis ez egy működőképes ötlet lenne, mert érzelmileg nem lenne sérülés, nem lennének kéthetes kapcsolatok, elgyötört tinik, akik 18 évesen már belekeserednek a férfiakba.

30 nap. Ennyi. Ha két ember vonzódik egymáshoz és szívesen tölt együtt időt, akkor nem kell rabolni egymás drága és értékes életét, ki kell mondani, hogy 30 nap. Ez mindkét felet arra buzdítja, hogy megmutassa önmagát, hogy teret nyerjen, hogy bizonyítson. Aki 30 nap alatt nem tud levenni valakit a lábáról, az a következő 30 évben sem fog.

Nincs veszíteni való, nincs semmi, ami gátat szabhatna nagyszabású terveimnek.

Miért kéne keresni, kutatni éveken át? Hány és hány ember mehetett el mellettem, akit "leminősítettem" barátnak, mert vagy én nem akartam kimászni a kis barlangomból vagy féltem, hogy valaki bemászik.

Igenis megér 30 gyönyörű napot az, hogy tudjam kivel vagyok kompatibilis, kivel fogok vitázni már a 2. héten, hogyan kezeljük azt a konfliktust, milyen ötletei vannak a mindennapokban, képes vagyok-e vele aludni és sorolhatnám reggelig.

30 nap, hát tényleg olyan sok ez? :)

Én magam sem hittem, hogy ez bekövetkezhet. Talán be sem következett, talán egy gyengébb napra ébredtem. Majd még eldöntöm. Tegnap beteg dj látogatáson voltam. Vagy pontosan egy éve hazudok magamnak, vagy valami megváltozott. Mikor bementem hozzá, úgy éreztem, mint aki hazament, amikor megöleltem, úgy éreztem, mint aki a társát öleli meg, amikor főztem, neki szeretettel és gondoskodással tettem. Az ember akkor van a lelkitársa mellett, amikor megszűnik minden belső kontrollja. Akkor tud kizárólag önmagam lenni, ha úgy viselkedik mással, ahogy egyedül is viselkedne. Két éve ő az egyetlen talán, akivel gátlástalan vagyok, aki élni hagyja az énem. Havonta egyszer találkozni valakivel kevés a többhöz, de épp elég ahhoz, hogy havonta elgondolkodtasson és a megszületett gondolatokat elfelejtsem.

Egyetlen ok miatt tapadtam bele ebbe az ügybe. Fantázia és mélység van benne. Használja ő is a körülötte lévő dolgokat és pont olyan okosan, hogy soha senkinek ne legyen kára belőle. Lehetne a legjobb barátom, lehetne a kapcsolatom, lehetne valakim, de pontosan tudom, hogy nem véletlenül tartom elegendőnek ezt a havi egy találkozást. Ha több lenne, még többet szeretnék és ezzel az igénnyel talán már egyedül maradnék. Azért tudom, mert ma kitört belőlem az őszinteség és megosztottam vele, hogy fontos nekem. Nem kaptam hasonló reakciókat, csak megerősítést arról, hogy ne akarjam ezt tovább gondolni, mint ami valójában. Melegség kettőnk között, érzelmek egy határig, a barátságtól több, de messze ez minden mástól.

Ilyenkor az egyedüllét nagyít fel dolgokat? Reggelre ezt is kialszom, ahogy eddig minden mást? Azért hiszek benne, mert jó dolgokat hoz ki belőlem? Sok kérdés marad válasz nélkül. Egy a fontos. Érzéseket ébreszt és ez kincs.

Okos nő vagyok és megmarad pátyolgatott kis manócskámnak, de azért akkor is vannak az életben nagy igazságtalanságok. Nem kaphat teret ez az érzelem, mert ennek az ajtónak zárva kell lennie ahhoz, hogy más nyitva lehessen.

Meglepődtem. Kicsit vagy nagyon, nem is tudom. Múlt hét végére "hajózni jóóóóó" múlt szeptemberi bejegyzésemmel meg volt beszélve, hogy amíg süt a nap kiveszem a részem még utoljára a vitorlabontásból. Elterveztük a hétvégét, olyan igazi, baráti ügyre. Péntek este megérkeztem, úgy hogy az egész úton szakadt az eső, zápor zivatar, minden volt. Már ez adott egy alaphangulatot, mert imádom az esőt. Nos a lényeg, hogy megérkeztem. Este még kerestük egymást lelkileg, megittunk egy üveg nagyon finom bort tökéletes zenei háttérrel és beszélgettünk. Tudtam, amit már egy éve tudok, hogy a szellem a palackban már csak ideig óráig maradhat.

Emlékezetes este volt életem első éjszakája egy hajón. Órákon keresztül csak nevetgéltünk és bár aludni nem tudtam, mégis valahogy egy kerek, tökéletes, tartalmas este emléke maradt meg bennem.

Másnap reggel kaptam nagyon finom reggelit, aztán termálozni mentünk. Az egész nap csak úgy elröpült, kívülről láttam és mégis része voltam. Ültem az autóban, kopogott az eső a szélvédőn, minden olyan filmszerű volt. Megérkeztünk a termálba, az arcomra a hideg esőcseppek potyogtak, miközben 37 fok melegen tartotta a testem. Olyan életszerűtlen volt minden. Pont annyira volt hideg és meleg egyszerre, ahogy Ő volt nekem egy éven keresztül mindig. Ha róla beszéltem, minding az ambivalencia volt bennem. Szélsőségesen megosztott. Aztán visszatértünk a hajóra, vacsorát főzött nekem. Azt jelezném, hogy számomra ez az egyik tökéletes láblevevős randi. Zene, finom bor, nagyon nagyon jó illat, füstölő és közben az a huncut vigyor az arcán. Annyira elkényeztetve éreztem magam. Annyira belefeledkeztem a hibátlanság érzésébe.

Nos és reggel lett, egy nagy alvás után újabb finom reggeli és vár rám a Balaton kiabálás. Volt bennem némi félelem, hogy nem támogatja az ég az én kívánságaim és esni fog vasárnap is. Nem adtam fel a bizakodást és kisütött a nap. Úgy éreztem magam, mint aki megnyerte a főnyereményt. Vitorlázok az év utolsó igazi ragyogó napsütésében. Nem tudom ragozni, mert bármit írok, a valódi érzésem tompítom vele. Imádtam minden percét. Néha éreztem, hogy hozzáérnék, néha hogy átölelném, néha hogy köszönöm.

Este megvacsoráztunk és amennyire nehezen csak lehet, hazaindultam. Hátam mögött hagyva egy új arcát valakinek. Egy év után megláttam benne azt a mély érzést, amit addig soha, az érzelmeket, amit addig csak nyomokban, a lányságot, amiben még csak nem is hittem, a simulékonyságot, a törődést, ami mind az ő eldugott kis barlangjában élt. Több volt mint jó, ez az arc, ez oldal.

Nem gondolkodom túl, mert ma is úgy keltem, hogy Ő egy jóbarátom,  de érzem, hogy hozzátett valamit az életemhez és megláttam benne valamit, ami több, mint egy nyers felszín.

Köszönöm a kérdést, rendkívül jólesett, hogy nem csak az én fejemben kavarog az életem, hanem másnak is eszébe jutott.

Izgalmas érdekes hónapok vannak mögöttem, bár be kell vallanom, hogy saját magam is meglepődtem azon, hogy május óta hírzárlatot tartok.

Májusban elmentem a Garda-tóhoz majdnem egy hétre. Nagyon pihentető volt, hatalmas elhatározásokkal jöttem haza. Nem tartott sokáig, mert viszonylag hamar lehúzott az egyetlen energiavámpír (a férfi múlt) a környezetemben. Nem sokkal később Spanyolországba mentem egy barátnőmmel és úgy éreztem Barcelona meghozza a választ a végleges elszakadásra. Hozott eredményeket, fejben hatalmas elhatározásokat, mégsem tartott tovább egy esténél, amikor exmókus bekopogtatott és örömmel a nyakamba ugrott.

Nem találkoztunk a magánéletünkben, csak a munkánk tartott össze, mégis úgy éreztem, nincs ez még sterilizálva bennem. Volt még két közös hétvégénk, amikor sírva jöttem haza és dagadt szemmel üvöltöttem, hogy soha többé nem okozok magamnak akkora fájdalmat, amit azon a hétvégén. Nem hitegetem magam tovább, a közös jövőnek semmi alapja. Eltelt másfél év és egy helyben toporogtam szinte azóta is. Megfogadtam azon a hétvégén, hogy semmilyen baráti programot nem cserélek többször egy illuzióra. Egy léggömbre, egy hitre, ami talán csak bennem él.

Ez hozott egy változást, ez kezdte érlelni bennem a tudatot, hogy erőszakkal kell beavatkoznom a gondolkozásomba. Önsegítő könyvek tengerét olvastam el és napról napra köveztem kifelé az utat a pokolból.

A DJ hatalmas hatást gyakorolt rám és gyakorol mind a mai napig. Azóta együtt töltöttünk egy fantaszikus hétvégét és megmaradt egy viszony, amelyet nem tudok jellemezni, de a lelkem részét képezi a srác. Mintha egy gyerek lenne, akiért örök aggodalom, féltés és szeretet van bennem. Rajongok érte, törődök vele annak ellenére, hogy rémségesen ritkán látom ezt az édes tüneményt.

Nemrég Svájcban voltam a barátaimmal és olyan volt az egész utazás, mint másnak az ElCamino. Már az indulás előtti hetekben végtelen nyugalom kerített hatalmába a jövőmet illetően. Kiegyensúlyozottan, mosolyogva, derűsen éltem. Azzal a magabiztos nyugalommal, hogy átlendültem a holtponton. Amikor betettem az országunkba  újra a  lábam, életem régmúlt darabja azonnal bejelentkezett, hogy este látni szeretne, ha van kedvem találkozni vele. Először igent mondtam, mert sokáig nem láttam és azt hittem akarom a találkozást és hiányérzetet van bennem. Aztán ahogy közeledtünk egy nagyon éles érzés nyilallt belém, hogy nem akarom a fölösleges érzelmi nyöszörgést, a harcot, a lelkiterrort és ezért megírtam neki, hogy jobb ha nem futunk össze, mert nem akarom látni.

Azóta ugyan találkozunk, de már nem ráz meg, érzek még mély és igazán nagy dolgokat, de ez már nem mutat a jövőbe.

Vitorlás Gáborral is tartom a kapcsolatot, találkozunk és néha igazán megmozgatja a fantáziám a kis huncut, ezért örülök, hogy jelen van az életemben és megmaradt ő is nekem, mint barát és mint férfi egyaránt.

Így állunk most a szülinapom előtt pár nappal...

Tudom ezen a blogon nagyon vicces és idétlen találkozások történeteit olvasnátok és hezitáltam is rajta, hogy folytassam-e a valódi életemmel.

Ezek után viszont úgy döntöttem, hogy néhány sorban fel fogom skiccelni az eseményeket, ami vagy vezet majd a fehér ruhás kikötőhöz, vagy csak egy fejezet lesz és folytatódik a randikommandó.

Azt látom, hogy nem képes a döntésre az exmadár. Hezitál, következetlen magatartást tanusít és az őrületbe kerget a logikátlan viselkedésével. Én nem csak szeretem, de el is várom, hogy valaki, amennyire lehet, kiszámítható legyen. Mindazok után, hogy jó élmények érték, elvonult emésztési szabadságra. Na de ilyen a világon nincs. Ha valaki jót kap, az még több jót akar. Nekem az nem válasz minden kérdésemre, hogy ezeket fel kell dolgozni, át kell látni és meg kell érteni. Egyszerűen kiült az arcára az ijedtség, megkövesedett a lelke, szerintem bebábozódott. Ha tovább közeledik, abból még akár több is lehet? Ha több, akkor előbb vagy utóbb már "végleges" döntést kell hoznia? Valóra válik rettegett rémálma, hogy egy elkötelezett kapcsolatban élje le az életét? Amikor pedig összeszedem tartalékaim és merészelek rákérdezni, hogy mennyi is az annyi, akkor még a kapkodó, türelmetlen jelzőket is a nyakamba akasztja. Ész megáll!

Nahát ezért dühöngök, mint egy bika, mert a miniszabi után egy teljesen másfajta magatartás jön szembe velem, amit azt hiszem nem is tudok lekezelni. A maga módján némi kedvesség is előmászik, még ezt is el kell ismernem, nem sértő, nem durva csak a távolságot megtartja, az legalább egy biztos menedék számára.

Mézesmadzag falván jártunk pihenni úgy érzem!

Vasárnap délután érkeztünk meg miniszabinkról. Segített felvinni a cuccaim, de ahogy a lakást elhagyta, az olyan volt, mint a nesze semmi fogd meg jól. Egy puszi és a "majd beszélünk" ajtózáró elköszönés. Tudom, hogy érzelmeinek kifejezését nem hasonlíthatom egy bomba működéséhez, de azt sem gondoltam, hogy ez a rövid időszak csak ennyit váltott ki belőle.

Olvastam, molyoltam, ettem,  ittam. Éltem az idővel, szinte már lement a nap, amikor esti csacsogásom intéztem beteg barátnőmmel. Közben csipogást hallok bal fülemben és látom, hogy hív. Beszélgetés megszakít, vonal átvesz és miután meglepődésem egy nagy bársonytakaróba bugyoláltam, normális hangon beszélgetni kezdünk. Érdeklődött, hogy aznap este nálam alhat-e. Nem voltam teljesen biztos abban, amit hallok, annak ellenére, hogy a fülemnek semmi baja. Mindenesetre béke szállt meg. Tudjátok, olyan elégedett nyugalom.

Azóta (ugye már pontosan kétszer) esténként felhív beszélgetni, de más interakció nem történik. Nem jelenthetem ki, hogy agyalok az eseményeken, hogy foglalkoztat vagy esetleg lekötné a gondolataim. Egyik sem. Annyit tudok kizárólag, hogy valami változás van. Azok az indulatok, amelyek másfél évig égtek már kihunytak, ami megakadályozta az emberi kommunikációt az a mérhetetlen harag és bosszúvágy, az már csak nem is parázslik. A közeledés lecsillapodott érzelmeken, átgondolt tetteken nyugszik. Nincs már a szerelmes lángolás, izgatott várakozás és nyughatatlanság ezekben a lépésekben.

Ha visszatalálunk egymáshoz, ezek az érzelmek újra megjönnek? Vagy ez csak az újdonság varázsa és kizárólag azoknak adatik meg, akik sosem látták előtte egymást? Ha valamit meg kell neveznem, ami foglalkoztat, talán ilyesmi lehet. Hiányoznának ezek a varázslatos rózsaszín érzések, amelyektől olyan földönkívülinek érzed magad. Ezt megadhatja a biztonság és a szeretet, a törődés és az egymásra figyelés? Pótolja ezt a valódi társ érzés? Ha nem lesz pezsgés hiányozni fog? Hmmmmmm....

Megyek és érzem, hogy most már haladok is, de jó irányba vajon?

Pár nap múlva lesz pontosan másfél éve annak,hogy durcásan összepakoltam és becsaptam magam mögött az ajtót. Az élet szele, hol jobbra hol balra sodort. Másfél év alatt, összesen három egybefüggő hetet tudok felvonultatni, amíg nem találkoztam az élettől megkapott feladatommal és pusztán néhány napot, amire azt tudom mondani, hogy nem volt váltottunk sms-t vagy nem beszéltünk. Mindig érzelmeim kesze-kusza viharában álltam és másfél év alatt meggyőződve egyszer sem tudtam kijelenteni, hogy én bizony nemcsak fizikailag, de érzelmileg is elszakadtam 10 évem felétől. Ahogy csillapodtak az indulataim, ahogy bölcsebbé és érettebbé váltam, úgy jöttem rá, hogy a lelked mindig jobban tud mindent, mint az eszed és ha valaki fontos számodra, nem fogod tudni ésszel leradírozni életed könyvecskéjének lapjairól.

Kerestük egymással a kapcsolatot és mivel ő is elfoglalt volt munkája miatt az utóbbi időben és én is, egyre jobban hiányoztunk egymás számára. Egyre inkább nemcsak éreztük, de fel is fogtuk, hogy nem fog ez menni egymás nélkül. Megbeszéltünk egy közös hétvégét, amire most került sor. Alkalmat kerestünk arra, hogy megbeszéljük azokat a dolgokat, amelyek a szőnyeg alatt lapultak.

Termálba mentünk, kirándultunk, egy világhírű zarándokhelyen liturgiát hallgattunk (amire már évek óta kíváncsi) és alig beszélgettünk mindeközben magunkról. Néha órákig csöndben voltunk, elég volt maga a fizikai közelség. Elég volt hozzáérni egy pillanatra és elég volt, ahogy rám nézett. Nem akartam én már mélységes lelki bugyrokba alászállni. Finomakat ettünk és alig alig került szóba bármi, ami a jövőre vonatkozna.

Hazafelé az autóban néhány mondat elhangzott, hogy az utazás célja mégis teljesítve legyen. Megkapargatva a problémákat, ami leginkább a toleranciára vonatkozott, egymás gyengeségeinek elfogadására. Fontos nekem és éreztem a jövőmet vele, ahogy ott ültem az autóban, ahogy séta közben fogta a kezem, ahogy alvás közben átdobta rajtam a karját. Vannak lelkek, akik együtt jöhettek a földre és amíg itt vannak rendületlenül keresik egymás közelségét. Valami ilyesmit érzek, valami szétszakítottságot nélküle és egységet mellette.

Higyjétek el, ezt ugyanazzal az agyammal írom és nem vettem részt semmilyen beavatkozáson :)

Szombat este felhívott a barátnőm, hogy menjünk el valahová és örüljünk annak, hogy öregedett egy évet.

A hely, ahol kikötöttünk egy nemzetközi olvasztótégely volt. Az összes programfüzet ír róla, ami külföldieknek készül, éppen ezért magyar hangot nem is hallani. Azért volt rám határozottan jó hatással, mert a környező országokban sokkal kevésbé jellemző a magamutogatás, az "összes hitelből vásárolt szép ruhám felveszem este" effektus. Turisták, egyetemisták, akik elmennek szórakozni és nem néznek ki úgy mint az operabálon, vagy nincs felhúzva az ing a könyökükig, csak azért, mert apa vett neki új karórát tegnap.

Volt valaki, akit kiszúrtam az őrületes tömegben. A barátaival álldogált, aztán táncolt, aztán beszélgetett. Semmi kiugró teljesítmény. Mellettük álltunk a lányokkal és ahogy az lenni szokott együtt is táncolni kezdtünk. Wow. Az a mozgás. Visszafogottan, mégis érzéssel. Sütött róla valami vonzó. Nem, nem volt helyes, annál több volt, izgalmas. Kimentünk leülni a fülledt terem levegője után, hogy a padon friss levegőhöz jussunk. Van egy bevált módszerem arra, hogy szabaduljak meg a kéretlen beszélgetésektől. Ez egy jegygyűrű, ami helyettem intézi a problémát. Csak felmutatom és nincs több kérdés.

Leültem mellé a padra és tudtam, hogy beszélgetni szeretnék vele. Éreztem, hogy mondanom kell neki valamit. Megkérdeztem, hogy hol él, amire jött a válasz, hogy Londonban. Nos, ez is információ, lehet vele kezdeni valamit. Tekintettel arra, hogy az én angol nyelvtudásom megállt a haditudósító stílusnál (lőnek stop, még élek stop) tömören kellett megfogalmaznom kesze-kusza gondolataim. Kiböktem tömören, de tökéletes angolsággal, hogy a vőlegényem is épp Londonban van (üsd a fejed ha hülye vagy). Ha már rajtam volt egy gyűrű és épp eszembe jutott a fiance szó, hát most mit csináljak, mondtam. Amúgy tényleg ott volt, de már nem vőlegény státuszban, hanem mint a volt partnerem. Gondoltam magamban, na ezt magyarázd ki. Nem sokkal később hozzátettem, de nem túl jó a kapcsolatunk. Éreztem, hogy ez is megérne legalább még egy gondolatot, ezért hozzáfűztem, hogy azért, mert féltékeny és úgy érzem, neki minden nőre szüksége van a világon. Amikor ezt másnap átgondoltam, higyjétek el én is hangosan röhögtem. Na de zavarban voltam, angol tudás nélkül és mentenem kellett a menthetőt. Kidumálni egy gyűrűt és nem feladni a projektet. Elkértem a telefonszámát. Ez már aztán tényleg viccesnek tűnt, hogy miután összevissza hablatyolok, még a számát is elkérem. Ő képben volt és még rá is kérdezett, hogy miért. Miért, miért? Hát ha Londonban járok, összefuthassunk. Ja, csak ahhoz kéne tudnom angolul. Azon biztos elmélázott, hogy ha a vőlegényem Angliában van én vajon miért töröm a nyelvet? :D

Nemsokára hazaindult, mert másnap repült vissza a szigetre. Elköszönt, megsimitotta a kezem és még utána kaptam egy smst, hogy elnézést, amiért el kellett rohannia.

Esti üzenetek Anonymustól, aki legyen mondjuk David. Ez az első angol név, ami eszembe jut. Másnap még üzengettünk egymásnak, kért mail címet és megígérte, ha hazaér jelentkezik.

Amíg itt verem a billentyűzetet, megosztva veletek a szombat estém egy boríték villog a jobb sarokban. Ránézek és David :D :D :D

Hazaért, a vulkánka miatt szerencsésen, mert pont utána zárták le a repteret. Nos, itt tartunk most. Nem vagyok elájulva, de itt az ideje, hogy egy angoltanár kezelésbe vegyen és ha felhív ne kelljen arra hivatkoznom, hogy ügyfél van nálam, vagy épp nincs térerő :)

Van a lakásban egy szekrény, ahová az emlékruhatár vándorol. A régi emberem nagyon sokat törődött azzal, hogy ha valamiről nem tudok lemondani, akkor azt hazavihessem. Persze mértékkel és normális keretek között, de azért igyekezett örömet okozni. Mai napig pakolgatom A-ból B-be azokat a ruhákat, amelyeket a legelső vásárlásunk során kaptam tőle és azt a levendula lila melltartót, ami az első karácsonyi ajándéka volt a Women Secret-ből.

A ruhák nagy részére rá sem tudok már nézni, nemhogy felvegyem. Rosszabb mint a fotók. Ahogy hozzáérek feltöltődök azokkal a pillanatokkal, amelyet átéltek velem és bennük maradtak, függetlenül minden vegyszertől.

Fejembe vettem, hogy nem akarom látni ezeket a rokonokon és elajándékozni sincs lelkivilágom. Azt találtam ki, hogy ezzel fogom megtámogatni stílusváltásom és pénzt csinálok belőle. Tegnap beborította a lakást az elmúlt 10 évem. Annak ellenére, hogy folyamatosan szabadulok meg dolgoktól, még mindig úgy éreztem, megfulladok a látványtól is. Több percig tartottam az ujjaim között egy-egy darabot, emlékezve a vacsora ízére, a padlizsán színű rövid hajamra. Volt amikor a születésnapom éltem át újra, volt amikor egy esti szórakozás támadt fel a lábamban. Átjött a szomszédom és elképedve hallgatta a történeteket, szinte maga előtt látta az eseményeket, ahogy egyes darabokra pontosan emlékeztem és minden érzést, minden eseményt át tudtam adni.

Fotózgatni kezdtem. Aztán némelyik hol visszamászott a szekrénybe, hol becsukott szemmel, vasakarattal újra eladósorba került, ez pedig egyes portékáknál többször meg is ismétlődött. Ami fájdalmat okozott és nehéznek találtam a szakítást felajánlottam a ruhának egy búcsúkört velem. Ma is elhoztam magamon egyet, hogy levegőzzön egy nagyot és utoljára érezze kisgazdáját. Mennie kell. Alapvetően semmilyen emléket nem hoztam el közös életünkből csak a ruháim. Bennük volt minden. A színkavalkád tökéletesen reprodukálta régi önmagam. A narancs, a pink, a citrom, a zöld minden árnyalata átszínezte a szobát.

Nem érzelgősködtem egy pillanatig sem, mert célom volt a vendettával. A feléig jutottam kb. 100 ruha kerül ki a világba a napokban és a feltöltést majd folytatom.

Új energiákat akarok, új ruhákat feltölteni élettel. Letisztult egyéniséget és egy külsőségekben is megnyilvánuló változást, ami tükrözi az egyéniségem és a lelkem formálódását.

Nem sok emberrel maradtam kapcsolatban, de az értékes személyiségeket nem engedtem ki karmaim közül.

Los Angeles fél évre újra a sokcsillagos földrészre utazott, de már magával vitte itthon, tavaly nyáron beszerzett üdvöskéjét. Amikor hazatért találkoztunk és boldogan mesélte, hogy azóta is együtt van a cicamiccel. Nem láttam a szemében a szenvedélyt, de pontosan tudom, hogy sokáig keresett és végre talált egy olyan lényt, akivel kompromisszumot valószínűleg nem kellett kötnie (sose volt arról híres), mégsem lángol a tűz a kondér alatt.

Hajós Gáborommal is beszélek, társa nem lett, világi élete viszont igen. Teljes elfoglaltságban szenved, 15 verseny van idén kitűzve a balatonon, sok sok fesztivál és lakásfelújítás. Tartalmas, szabad életébe nem lépett még be a menyország földi helytartója, de be fog, mert nagyon megérdemli és tudom, hogy nagyon nagy örömet fog okozni valakinek, akit nap mint nap megnevettet majd.

Törülközős kiskomámat is dobálja a szél, néha szerelembe esik, aztán a mélységekbe zuhan. Elméleti filozófus, bár tökéletesen tudja milyen a tökéletes kapcsolat és hogyan, mitől működik az élet, mégsem láttam egy percig sem, hogy mindezt képes volt kivitelezni is.

Chandler mókus megcsinálta. Neki bejött az élet. Nagyon hamar összeköltözött egy macimókussal és úgy tudom rendben az élet. Igaz is megzörgetem a napokban, hogy van mostanában.

Az egy cipőben című bejegyzés alanya kibékült a régi társsal és tanulságos történetet mesélt nekem a visszatalálás lassú-lassú folyamatáról. Pár hetente váltunk telefont. Mindig meglep az érdeklődése és, hogy mennyire figyelmesen számon tartja, mikor mi történik velem.

A dj ördög sem horgonyzott le és nem is fog a következő 6-8 hónapban, arra mérget innék. Jön a nyár. Kéthetente váltunk egy vicces sms-t és az alapokat tudjuk a másikról, viszont ennyiben ki is merül a létünk egymás felé. Ott maradt valami kíváncsiság, a megismerhetetlenség. A virtuális világban követem a munkásságát, tudom mikor ,hol ,mit "ad elő". Egyszer egy partyn összefutottunk, jólesett beszélni vele, jó volt látni. Aztán hazafelé menet felhívott, de már hiába. Nem mozgat tovább. Vele szemben, mint emberrel tisztelet érzek és egy példamutató életet látok, valakit, aki kihasználja a nap minden percét teremtésre.

Virtuális barátom is párkapcsolatban él már. Boldog, ami örömmel tölt el. Láttam róluk fotókat és tényleg nem hiába várta a megérdemelt társat.

Az operatőr ismerős is belányozott pár hete. Egyszer annyit mondott nekem, hogy én biztosan nem akarok szerelmes lenni, mert ha akarnék, már megtehettem volna. Mindenesetre ő is sokáig ténfergett az élet viharában. Futottunk idén még két mozikört, de lehiggadva sem éreztem az ütőerem. Úgyhogy őt is a "mást talált" sorba kell állítanom.

Jó lenne szervezni egy focimeccset a nyert és a nyeretlen kategóriában :)

Nem tudok konklúziót levonni. Akinél nem kopogtatott az élet, úgy látom, hogy a szabadság feladása bújkál mögötte. Nem akarom és nem is tudom megfejteni mások életét, de tény, hogy minél régebben él úgy valaki, hogy nem kell alkalmazkodnia, annál nehezebb valakit elfogadni és beengedni az életünkbe. Képes vagyok kijelenteni, hogy a jövőben, ennek a másfél évnek köszönhetően sok sok mindenben nem engednék már, mert az értékrendben átalakult és abban a formában úgy látom meg is szilárdult.

Jöhet a nyár, jöhet a szerelem :)

Napok óta gondolkodom a visszatérésen. Olyan lettem lélekben, mint a főnixmadár.

Pasikkal ugyan nem ismerkedtem meg, nem volt flört, nem volt izgalom, de  szörnyülködés és kiborulás sem.

Kicsit eltávolodtam a problémáimtól. Elutaztam először és elutaztam másodszor is. Szerencsésen alakultak a dolgaim, mert harmadszor is elutaztam volna, de vulkánka ebben nem támogatott. Kezdem úgy gondolkodni, hogy másfél év után valami nagy változás fog történni. Kezdek megnyugodni, nem üldözöm az emberem, töröltem magam a kedvenc virtuális világomból, nem vagyok már rácsavarodva a megoldásra. Máfél év kellett a lelkibékémig.

Hiányzik az írás, úgyhogy életkém folytatásával visszatérek :)

Eltelt egy év, vagyis már 15 hónap. Az elválás utáni első hónapok reménykedéssel teltek. Egészen biztos voltam benne, hogy ha két ember egy pár, akkor erre rövid időn belül rá kell jönniük és meg kell találniuk a visszavezető utat a másikhoz. Távol kell kerülni a megszokásoktól és lehetőséget kell biztosítaniuk magunkak arra, hogy objektíven értékeljék, miért társ a társ. Én a végletekig biztos voltam abban, hogy mi összetartozunk és ez az idő, amit külön töltünk csak egy néhány hónapos szünet, egy lélegzetvételnyi állomás életünk vasútján. Annyira mélyen gyökerezett bennem az elválaszthatatlanság gondolata, hogy valójában arra kerestem a megoldást, milyen tartalmas dolgokkal köthetem le magam, amíg ketyeg a szabadság órája. Kapcsolatunk rendkívül szoros volt, hiszen közös munkánk és magánéletünk a nap legnagyobb részében egymás közelében tartott minket. Sokan el sem hinnék, hogy ezt élvezni is lehet.

A néhány hónap így bimbózással, virágzással, hiúságom legyezgetésével telt. Összeszedtem azokat a piaci információkat, amit egy hűséges, elkötelezett ámde hiú, vak ló egy idő után hiányként könyvel el a kapcsolatában. Telt az idő telt, én pedig kacérkodtam a világgal. A világ viszont meg is állapodott az extárssal és besikerült egy kapcsolat. Váratlan események, hirtelen tanácstalanság. Egyrészt vágyódott vissza, mert az új kapcsolat mindig egy viszonyítás, másrészt az újdonság varázsa fogva tartotta. A helyzet még nehezebbé vált. Komoly egyezségeket hoztunk, hogy tiszteletben tartjuk egymás magánéletét és nem lelkizünk tovább.

Óriási energiákat emésztett fel az életemben, hogy úgy teljesítsek a szakmámban, hogy mindennap könnybe lábadt a szemem a gondolattól: vajon visszatér hozzám? Miért lett egyáltalán másik? Mit érez? Lelkileg belebetegedtem a napi harcokba, aminek nem volt se vége se hossza. Nyomós okom volt rá, hogy fel se merüljön bennem a munkaviszonyom megszűntetése.

Az idő telt és telik ma is. Az ő magánélete sem tud kifejlődni, mert én mellete maradtam fizikailag és valljuk be őszintén, lelkileg is. Több próba volt, hogy távolodjunk el egymástól és megoldottuk a munkában, hogy ne kelljen találkoznunk néhány hétig. Ez vezetett ahhoz, hogy mindketten éreztük szükségünk van egymásra és meg kell tákolnunk azt a tervet a közös jövőre. Üljünk le végre, beszéljünk meg és lépjük meg azt, amit folyamatosan halasztgatunk. Aztán találkoztunk és megnyugodott, hogy újra vele vagyok és már nem volt sürgős a problémáink megoldása, már nem volt égető feladat az a tabula rasa. Egyszerűen ahogy ő mondja, azzal, hogy nap mint nap lát nincs rákényszerítve a döntésre.

Igen, gyenge vagyok. Talán nekem kellene már egy büdös nagy pofon az észhez téréshez. Kaptam ugyan eleget, kicsit, nagyot, közepeset, de mégsem volt elég. Elhivatottan, lelkem legmélyén, kismillió képenvágás után is olyasmiben reménykedem, ami ideig óráig egészen kézzel foghatóan közel van. Maximálisan bizonytalan az életében és gyakran közeledünk egymáshoz és beszélgetünk kettőnkről. Ez engem reménnyel, hittel tölt el, néha akkor is ha csak egy kedves ember van előttem, aki cselekedeit egy kívül álló fel sem ruházná azzal, amivel én felcuccolom.

Ő nem tud az új lehetőséggel élni, bár jobban él vele, mint én éltem a sok sok potenciális pályázóval. Még a lelkem fele nála van, ha másik felét másnak adnám, mi maradna nekem?

Bár ez csak egy szösszenet volt és ha napokig írnék se tudnék visszaadni mindent, de talán a lényeget értitek, hogy mindkettőnkben megvan a se veled, se nélküled érzés és kapaszkodunk a megmaradt közös munka lehetőségébe, ami egy állandó biztonságot nyújt nekünk arra, hogy nem fogunk elszakadni egymástól és mindig lesz ok, hogy láthassuk azt aki fontos nekünk! Mindig tudjuk melyik nap vár ránk az irodában a másik és mindig tudjuk van lehetőségünk egy közös ebédre, egy délutáni kávéra, egy mosolyra. Örülhetünk a jónak és félhetünk tovább attól, nem változtak meg azok a tulajdonságaik, melyek a szakításhoz vezettek. A félszt a távolsággal kiküszöböljük, a jónak pedig örülhetünk amikor lehetőségünk van rá.

Kinek van állata? Ki élte már át azt a tehetetlenséget, amikor egy gyereknek, egy idősnek vagy egy kiszolgálatott állatnak nem tud segíteni?

Bocibogárnak másfél éve baj van a térdével, elkopott a porc, ezért erőltetett mozgásnál kiscsúszik a térdkalácsa. Nem voltak fájdalmai, de eltelt egy év és csináltattam egy kontrollvizsgálatot, ami kimutatta, hogy folyamatosan romlik a lába és ha így folytatódik a kopás, sántasághoz vezethet. Nem gondolkodtam sokat, annak ellenére, hogy komoly problémákat nem produkált Bogyó. Kidolgozta az egyenesen hátra nyújtott lábak futótechnikáját és óriási kedvvel élte az életét. A jövő miatt azonban úgy döntöttem, hogy vállalom a műtétet, annak minden nehézségével együtt, mert a jövőt ma kell megalapozni. A műtét horror drága, mert egy nemzetközi szinten is elismert kisállat ortopédus műtötte, jobb kezekbe itthon nem kerülhetett volna, ez maximálisan biztos. Fémeket építettek a térdébe és újra rögzítették jó állásba a patellát. Mivel a gyógyulási ideje alatt fog tüzelni a fél város, ezért úgy éreztem a terhelés megkönnyítése érdekében, jobb ha a közeljövőben nem szaladgál a nők után és férfiassága nem húzza le a rolót, jelenleg bedagadt szemei előtt.

Ezért, ha már altatták kértem egy darab férfimentesítő operációt is. A szívem szakadt meg, hogy egy ilyen vérvonalat elvágok, de a patella ficam 82%-osan öröklődik és így tenyésztésbe már nem vonható be. Más fajtával viszont soha nem engedném össze, mert egy Cavalier nem hozhat létre egy vegyes családot. Így ma a férfi az életemben, aki lelki társam volt, aki kizárólagosan uraltaférfiként gondolataim, megszűnt férfinak lenni.

Összefacsarodik a lelkecském, ahogy látom ezt a kiszolgáltatott, tehetetlen kisállatot, akinek egyik hátsó lába mereven be van pólyázva, a hasa mellett még vörös vérfoltok, a másik lába, ahol az infúzió volt bekötve, szintén véres. Két napja nem evett, a hasa be van esve, mesés bundája az altatás miatt lucskos, a hátsó lábán nincs szőr és az egész állat annyira szánalmat ébresztő, hogy remeg a gyomrom tőle. Mindezek után a nyakába kell húznom éjszakára egy gallérkát, hogy ne babrálja magát. ÉÉÉÉÉÉÉs kész az 1%-ért kuncsorgó kutyafotó!

Gondoljatok rá, hogy gyorsan felépüljön és megszabaduljon ezektől a fájdalmaktól.

Decemberben volt egy éve, hogy új környéken lakom. Nehezen illeszkedtem be, mert nem szerettem az utca hangulatát, télen jöttem, egy szakítás után, mindenki ellenség volt. A személyiségéből azonban az ember nem bújhat ki. Egyszerű, barátságos, falusi lány vagyok, aki megszokta, hogy a saját kis miliőjét bárhol megteremti. Épp ezért, amikor jött a tavasz és egyre többet jártam ki Boci kutyával elkezdtek köszönni reggel az utca lakói, a kutyához is mindenkinek volt egy-két jó szava és ugye ne felejtsük el, hogy egy állat mindig adja a témát, ha valakit szeretnénk megszólítani. Köszönt a zöldséges, köszönt a szomszéd boltos, köszönt a fodrász, integetett az öreg Tibi bácsi, aki szerint én vagyok a legkedvesebb lány az utcában. Ez számomra megadja azt a biztonságot, amitől életteremnek érzek egy helyet és közösséget teremtve magam körül egy szociális pókháló része leszek.

Köszönt az autószervíz minden dolgozója is, akik közül egy, különösen nagy figyelemben részesített. Addig reggelente szinte el sem kezdte a munkát, amíg nem sétáltam el a szervíz előtt. Sok idő telt el, amikor kollégáját átküldte az utca túloldalára hozzám, hogy elkérje a számom. Bátortalan volt és 5 hónapjába telt, amíg erre rávette magát. Elkezdődtek a finom smsek, integetések, a lágy, tapintatos rajongás minden formájában részem volt. A távoli udvarló. Néha reggel egy csokor tulipánttal várt (imádom), néha a lelkét kitette, hogy segíteni tudjon. Amikor feltörték az autóm, még aznap intézkedett és megoldotta. Amikor műszaki vizsgára kellett mennem, villámmódon pár óra alatt elintézte. Mindig ott volt jelen, ahol csak tudott. Jöttek a jóéjt kívánságok a célzó és már már zavaró, állandó üzengetések. Sok energiámat elvitte, hogy távol tartsam. Többször finoman jeleztem, hogy azért nincs senkim, mert nem szeretnék. Neki közben felesége és kisfia van, de nem tett le a lefekvés előtti elbúcsúzástól bármennyire kértem tőle, hogy ez számomra sok és ne terheljen ezzel. Elkezdtem nem válaszolni. Ez sem volt rá hatással. A napi sétáimnál már átjött az utca másik oldalára, hogy puszit adhasson. Diplomatikusan számtalanszor kértem, hogy ne viselkedjen így, mert a barátaim nem élveznek ilyen teret az életemben. Ő viszont csak bizonygatta, hogy én a barátja vagyok és fogadjam ezt el. Ha távolságot kértem megsértődött és néha napokig nem integetett. Többkörösen zavaró egy ilyen helyzet, mert nap mint nap sétálnom kell és nem vagyok hajlandó feszültséget teremteni direkt a környezetemben. Sok sok kérésem után tegnap újra üzent:

- Ez az utolsó smsem, valószínű nem írok többet. Ma sokat gondolkodtam és azt az intim kérdést tenném fel neked, hogy a saját nemedhez vonzódsz? Ha ezzel megbántottalak bocsánat.

- Bisex vagyok (reméltem ezzel már nem tud mit kezdeni és ha nem is igaz, egy mód arra, hogy tovább "zaklasson")

- Volt idő, hogy szerelmes voltam beléd és minden percben kívántalak, de ez az idill elszállt. Remélem megtalálod a párod. Olyan vagy mint egy oroszlán (horoszkóp szerint-amúgy az is vagyok). Remélem, hogy a barátság megmarad közöttünk és ha valamiben segíteni tudok szólj bármikor. Gyönyörű napot neked és a kutyusodnak is.

- Köszönöm, jólesik hogy ezt írod.

- Köszönöm, hogy így gondolod. Egyszer majd küldhetnél egy emlék képet magadról, hogy néha rápillanthassak és hogy itt legyél mindig velem. Köszönöm

Sok sok konklúzió van ebben számomra. Egyrészt van, aki a távolból rajong sokáig és idő kell míg a nyílt színre lép (nézz körül az utcában, ki az akinek fontos lehetsz). Van aki a barátság köntösébe bújva próbál közeledni, miközben pontosan tudjuk, hogy él hal egy pillantásunkért. A szakítás eszközeiben nem lehet válogatni, mert aki nem érti a nyílt, őszinte szavakat, az elől csak csellel lehet elmenekülni. Végig tudtam, hogy én egy elérhetetlen, plátói szerelem vagyok számára. Megbántani nem akartam és a napi sétáim se szervezhettem át egy másik utcába. Eltelt közel másfél év és magától megoldódott ez az affér is.

A tegnapi napom egyszerre volt megrázó, drámaian fájdalmas és elképesztően groteszk.

Előbb vagy utóbb ráveszem magam, hogy ecseteljem az exentyűmmel való viszonyomat. Munkakapcsolatot ápolunk sok éve, ami a magánéleti krízis után is megmaradt. Épp ezért jelenlegi párja határozottan nehezen nyeli le a békát, hogy viszonylag gyakran találkoznunk kell és ezek a szálak míg élünk összekötnek minket. Én édes tehernek nevezem :)

A hétvégén is volt egy közös feladatunk, amit asszonypajti nem tolerált.

Este üldögélek a barátnőmmel a tévé előtt, a Nők című filmet nézzük, vidám innivalót kortyolgatunk az ügyhöz, amikor csörög a telefon. Teljesen belefeledkeztünk a nagy igazságokra, magvas gondolatokra építő filmbe, ezért hirtelen még össze is rezzentem a csilingeléstől. Bejelentkezik egy idegen és előadja, hogy azért hív, mert én kértem meg rá. Én ugyan nem, levakartam magamról azonnal, hogy rossz számot hívott, figyeljen a következő nyomkodásnál jobban. Pár perc múlva megint csörög, aztán megint és újra és újra. A magánszámot felveszem, mert sose tudni ugye. Gyanús volt ez a rámszakadt érdeklődés és megkérdeztem az egyik telefonálót, hogy árulja már el ugyan, honnan van meg a telefonszámom. Naivan mesélni kezdni, hogy a love.hu oldalon látta a fotóimat, melyeken kihívó, vörös fehérneműben szexisen pózolok és a személyes bemutatkozásomban részletesen mesélek arról, hogy milyen perverz dolgokra vagyok nyitott. Na ennek már a fele sem tréfa. Bár itt még mindig csak a kacagás gurgulázott belőlem. Aztán hívás, csörgés, zörgés, rezgés, csipogás. Volt, aki sms-ben invitált a lakására, más hangpostán hagyott üzenetet, miután némára állítottam a telefont.

Az első gondolatom asszonyka bosszúja volt, mert ugye egy nő a világon mindenre képes, ha büntetni kell. Ne dolgozzak én hétvégén a párjával, oldjuk meg munkaidőben. Sok volt a privát adat a nekem készített regisztrációs lapon, úgyhogy valakinek nagyon kellett engem ehhez ismerni. Ma beléptem msn-re 17 felkérésem volt, hogy beszélgetni szeretnének velem. Ez is a tegnap este hozadéka.

Nem derült ki, hogy ki keres nekem ilyen agresszíven párt, de kedves tőle, hogy aggódik értem és a jövőm iránt :) Felbosszantani nem lehet ilyesmivel, remekül kezeltem és már a rendszergazdával egyezkedek, hogy keresse meg azt a lapot és semmisítse meg, amint lehet.

Kevés emberrel vagyok kapcsolatban, zárkózott, csöndes életet élek. Nem tart sokáig végig sakkozni, kinek lehetek útban. Ettől függetlenül tárgyi bizonyítékom senki ellen nincs, ezért még viszont bosszút sem forralni sem tudok! Talán ez bánt a legjobban :D

A munkám sem mentes a napi izgalmaktól, de szélsőséges esetekkel ritkán találkozom. A mai nap azonban ritkaság számba ment.

Volt egy szakmai interjú velem egy hete, ahol egy rendkívül kedves, befolyásos, idősebb úriember tett fel olyan kérdéseket, amelyekre olyan választ tudtam adni, amivel Cégünk és munkám ereje, fénye kidomborítható. Ez nem feltétlenül jellemző szakmai szinten, hogy félig reklámot csinálnak egy cégből, de gondoltam szimpatikus vagyok és ennyit megérek neki.

A felvétel során jelezte, hogy a mikrofonnal van valami gond és bízik benne, hogy nem akkora a probléma, hogy meg kelljen ismételni a felvételt. Hát de, akkora volt, sőt még nagyobb mint utólag kiderült.

Ma elmentem és újra nekifutottam a szerepnek. Sztármenedzserként (már miért nem rögtön celebként) mutatott be, ami nagyságrendekkel több volt, mint aki a valóságban vagyok. Reprezentatív kollégának hívott. Igen, igen szép vagyok, de egy riporter nem lehet elfogult külsőségekkel szemben.

Dícsért jobbra, dícsért balra, aztán a riport végén meghívott egy kávéra. Üzleti berkekben azért jó ha a felek ismerik egymást, természetesen megittam a kávécskámat és közben még néhány szót váltottunk magánéleti dolgokról. Szívügyem a kutya, Cavalier címszóval. Még képet is hajlandó voltam előkotorni a készülékemből, hogy megfelelő promóciót kapjon a fajta. Elvette, hogy megnézhesse. Úgy vette el, hogy közben lehetőséget kerített arra, hogy keze a kezemhez érjen.

A véres veríték gyöngyözött a hátamon, hogy a sejtés, amit női megérzésem neon betűkkel rajzolt a szemem elé, mégis beigazolódott. Ez a pasi, ez a vén kujon (kb. 65) képes volt arra, amire férfi barátaim figyelmeztettek (volt aki szinte fogadott rá, hogy az a mikrofon teljesen jó volt elsőre is). Tekintélye lehetővé tette, hogy újra lásson, mert biztos volt benne, hogy számomra fontos a riport.

A kávé végén, mélyen kocsányon lógó szemei, melyek nem ritkán tévedtek szoknyám combközépig tartó felvágására erőt vettek magukon és a szemembe néztek, miközben szája vacsorára invitált. Na jaj! Még a témát is megmondta, miben kérné ki a véleményem. Képes volt a hiúságom legyezgetésére apellálva intézi a meghívást. Szinte ha belegondolok még munkavacsorának is aposztrofálta. Elfogadtam. Kérte, hogy kikísérhessen az autóhoz. Lehet, erre azt mondani, hogy köszönöm ne fáradjon, kitalálok!? Kibattyogott velem (ebben a korban még jó hogy a saját lábán jött), forrón megszorította kezem és arcon puszilt (a rosszullét minden formája egy atomvillanásnyi idő alatt kiütközött rajtam). Idősebb mint édesapám. Vacsorázni hív és nyílt színen udvarol. Önbizalom az van, több mint 30 év korkülönbség. A fia 19 éves. Azt nem mondom, hogy az én fiam is lehetne, na de mégis, itt tartunk?

Most vágattam cuki frufrut, 25nél nem nézek ki többet, sőt ha bárgyún vigyorgok a 20 is erős ránézésre. Ez teljes vicc, még mindig nem tértem magamhoz. Szakmailag részt kell vennem a közös táplálkozáson, amit azóta okosan átszerveztem ebédre, hogy ne legyen kényelmetlen. Okos barátnőm felvilágosított, hogy jelezzem kíméletesen az ebédidőm szabaddátételére van módom. Remélem ez nem hekkeli meg a munkakapcsolatot és ért a jelből, hogy az estéim nem üresjáratok. (lefoglal a kutyám :))

A kép a Tarot-ban a feltámadás kártyája!

Írtam, hogy visszatértem a HELYRE! Egyrészt olyan érzésem van, mintha mindenkit ismernék, másrészt olyan, hogy ennek tényleg semmi értelme. Haldokló csatorna, újat kell keresnem!

Utolsó nekifutás itt, ha már elfelejtettem a regisztrációm újítását pénzzel honoráló napot és a csipogás újra jelezte, hogy üzen az OTP. Lopás történt, a következő három hónapra. Pár levelet váltottam valakivel és megadta a számát, hogy majd beszéljünk. Viszonoztam én is, számmal a számot és másnap este szólt hozzám a készülék. Már hat óra után ágyba bújtam, világfájdalmam volt, olvastam, dvd-ztem. A hívás meglepett, elméláztam, hogy felvegyem-e. Zöld gomb. Egy mély hangú, nagyon szépen artikuláló, határozottan intelligens valakit kezdtem összeeszkábálni a fejemben. Annak ellenére, hogy magányom takarójába csavartam magam, egészen jólesett ez a csacsogás. Mindenről szó volt. A munkájáról (a cége megalapításáról), a hobbijáról, (vizisí bajnok volt), a magánéletéről (válás, barátnők, sexuális hozzáállás), érdeklődési köréről.

Találtunk közösen elolvasott könyveket és megvitattuk, de építő jellegű vitaként, hogy Csernus pajtásunk miben jó és miben kell még fejlődnie, milyen elveivel tudunk egyet érteni és mi az a mondanivaló, amit a könyve jelentett nekünk.Igen, feltette a kérdést: mitől nő a NŐ? Lopott kérdés és jó válasz nincs, de megtettem ami tőlem telt és megválaszoltam. A kisugárzásától, a tekintetétől, attól ahogy megéli a nőiességet.

Fény derült a válás okaira, a megmaradt csodálatos, szinte testvéri barátságnak, ami mai napig összeköti az exfeleséggel. Sokat törődik a környezetével, a valódi barátaival, egészséges mértékben veszi komolyan a munkáját. A cége rendkívül sikeres és megfelelő szabadságot ad neki.

Elkötelezett sportrajongó, külsejére és belső lelkivilágára egyaránt igényes. Reggel hatkor ébred, edzés, munka, társasági élet. A lelkét is ápolja, fejleszti. Nyitott új látásmódokra, néha már nőként éli meg érzelmeit. Kimutatja, átéli és mélységében kezeli azt, amit kap az élettől.

Ki ez az ember? Sportos, érzelmes, szellemes, rendkívül okos hmmmmmmmm. Rá kell jönnöm. Másnap az információkat plusz jellel beírogattam a kedvenc CIA oldalamra. Rögtön jött a megoldás a rejtélyre.

A Nagy Ő sorozat harmadik szereplője volt. Hát persze, hogy jól néz ki, hát persze, hogy sikeres, hát na még jó, hogy egy tökéletes party. Most már láttam, kik rajonghattak kegyeiért élő adásban, olvashattam sikereit, bámulhattam modell karrierjének képkockáit, olvashattam nyilatkozatait. Feltárult a jelen és a múlt egyszerre.

Feladvány megfejtve. Ha beküldöm a megfejtést mennyi az esélye, hogy kihúzzák a nevem? Annyian beküldték már és sosem volt ötös a lottón. 10 év házasság után egy pár évig tartó kapcsolat - azóta, csak nyeretlen szelvények.

Fussunk neki, bírom a kihívásokat. Azóta többször beszéltünk telefonon, bár addig még nem jutottunk el, hogy konkretizáljunk bármit arra vonatkozóan, hogy szeretnénk megismerni egymást.

Várom, hogy újra felbukkanjon és ha úgy alakul találkozhassak is vele.

Legalább egyszer láthassam a NAGY ŐT :D

Van egy kis restanciám. Színt kell vallanom. A parkoló és az idegen szám, nem egyértelműen azt jelentette, mit amit én levilágítottam belőle.

Kimaradt egy kis szösszenet, ezért nem hittem, hogy annak lehet a folytatása.

Ősszel találtam a lépcsőházunkban egy kulcsot, majd egy fecnit a tulajtól, hogy keresi. A kiírt telefonszámra dobtam egy tájékoztató üzenetet, hogy hol veheti át és mikor. A szétszórt srác, egy fiatal (23-25 körüli), gyermekarcú, ártatlan képű, nyílt szívű siheder volt, akit többször láttam már kószálni a házban. A földszinten lakom, úgyhogy viszonylag kevés kontaktom van a lakókkal. Néha fürkészett, amikor a garázsból kiállt és épp sétálni mentem Bocibogárral. Amikor visszaadtam neki a talált kincset, kicsivel később sms-ben vacsorázni hívott, hogy meghálálja hőstettem. Eleinte szabadkoztam, mert hát azért ennyit nem ért egy sms. Végül hogy, hogy nem eljutottunk addig, hogy imádom a mexikói konyhát és elfogadtam a remek ajánlatot.

Ismerem az édesanyját, aki egy végtelenül kedves hölgy, de tudom, hogy nemrég veszítette el az állását és anyagilag nem állnak fényesen. Lelkiismeretileg nem fért nekem bele, hogy éljek a vacsorával, ezért lemondtam.

Több hét eltelt a tapintatos vacsora lemondásom után. Érkeztek érdeklődő, figyelmes üzenetek részéről, amire mégha visszafogottan is, de válaszoltam. Nem telt el túl sok idő, mire eljutottam oda, jobb szembenézni a valósággal és színt vallottam, hogy ez nem fog menni.

Egyszer kétszer még integetett, ha látott az utcán, de elsikkadt szépen, lágyan az ügy. Valójában még örültem is és szinte hátbaveregettem magam, hogy milyen finoman, diplomatikusan, megbántás nélkül tudtam kezelni az ügyet. Nem kis veszélyforrás kényelmetlen helyzetbe ragadni valakivel, akiben bármelyikben percben feleshetsz.

Na és itt jön a lepel lehullása. Tőle jött az sms. Ma azért mozgott bennem valami, hogy nem a parkolóőr írt, mert januárban emlékeztem egy idegen számra, aki azzal állt elő néhány karakterben, hogy még tartozik egy vacsorával. Rá se rántottam, van egy pár ilyen. Megtanultam, hogy nem válaszolunk, mert az csak csatározásba torkollik és még csak megfejteni sem tudom ki az. Így otthagytam X aktának és elfelejtettem. Ma a bogár a fülemben csak nem hagyott békén. Előkotortam ezt az üzit és összehasonlítottam a számot, a néhány napja kapott üzenettel. Hát akkor esett le a tantusz. Ez az idegen szám ugyanaz.

Azonnal írtam:

- Kis bizonytalanság bújt belém. Ugye a jogász srác vagy, júniusról a jókai térről?

No és itt jött a hidegzuhany:

- Én az elveszett kulcsos szomszédod vagyok :) a jogit ugyan nem végeztem, de pénzügyből jó vagyok és a jókain ismerek pár jó éttermet :)

A parkolóőr lettem (http://onlinerandi.blog.hu/2009/06/25/parkoloor_lettem) történet úgy tűnik tovább folytatódik.

Ma kaptam egy üzenetet ismeretlen számról, valamiért még is tudtam kitől jött :)

- Szia! Amióta múltkor összefutottunk a parkolónál, többször eszembe jutsz :) lenne kedved valamikor egy bor társaságában beszélgetni?

- Igen, megoldjuk.

- Hétvégén ráérsz? Azt nem mondtam, de nagyon jól áll a sétáltatós rucid :)

- Elméletileg igen. Nem is tudom mi volt rajtam, de köszönöm.

- Örülök :) akkor még megbeszéljük mikor ... Szép napot!

Nem titok, hogy jólesik, ha valaki 8 hónap távlatából képes emlékezni 4-5 percre, amit társaságomban töltött. Szívesen iszom vele egy pohár bort, mert az intelligens emberek alapvetően vonzanak. Egy olyan szellemiségű beszélgetés, ami építő jellegű, mindig lelkesít és mindig rájövök arra, hogy amíg a téma - amihez hozzászólsz, amiről beszélsz - fel nem merül, valójában át sem tudod gondolni mennyi minden rejtőzik benned. Ötlet, megvalósítás, kósza gondolatok, elképzelések, érzések, benyomások, minden minden. Kicsit olyan ez, mintha másokon keresztül ismernéd fel önmagad nagyságát, határtalanságát. Társaság nélkül talán nem is érzel rá a benned rejlő  sokrétűségre, nincs valódi lehetőséged szembesülni önmagaddal. Nem hiszek benne, hogy több lehet ebből, mert már júliusban is próbált randizni velem. Viszont az utóbbi időben tudatosan kerültem a társasági életet, talán ez első mini lépésnek, a társadalomba való vissza szocializálódásomnak még jót is tehet.

A másik üdvöske a tévés, aki előbukkant a ködből (http://onlinerandi.blog.hu/2009/08/18/a_teves).

Néhány hete egyik éjszaka telefonon próbált elérni. Bár ébren voltam, de túl késő volt ahhoz (vagy korán), hogy azt hihessem beszélgetni szeretne velem. Másnap délután visszazörögtem és kiderült, jól éreztem, mert előző este ivott annyit, hogy legyen bátorsága fél év után újra felhívni és megkérdezni, van-e kedvem valamilyen közös programhoz. Azt nem feltételezem, hogy nincs több férfiember a városban, akit még megismerhetnék és a kör bezárult, de azt gondolom, hogy fél év elég idő volt, hogy lecsillapodjanak érzéseim és kicsit realisztikusabb szemmel egyes egyedeket újra megtekintsek. Igent mondtam és le is zavartunk egy mozit pár napja. Némiképp szőkének tüntettem fel magam, mert kötöttem az ebet a karóhoz, hogy ellopták az autóm (de csak két szinttel lejjebb álltam). Még este kaptam smst, hogy reméli hamarosan találkozhatunk és pár nappal később egy szombat éjszakai parádéra invitált. Nem egy tapadókorong a fiú, úgyhogy egy pipát tudok tenni a neve mellé, most azonnal.

 Ami még tanulság, hogy tettek nélkül nem halad a projektem, ezért újra aktiváltam a kedvenc virtuális piacomon a képeim. Lehetsz szép, lehetsz okos, lehetsz kreatív, jól képzett, szellemes és izgalmas, ha ez nem nyilvánul meg egy fotón, csak a karaktereken keresztül próbálod meg visszaadni, az nem lesz hatással senkire. Az emberek nem tudnak már a sorok között olvasni és nincs is idő arra, hogy egyéniségeket bogarásszanak kilóra. Esztétikai benyomásokra van szükség és nem idővel, hanem azonnal.

Az eltelt egy év alatt, több alkalommal éreztem úgy, hogy nem értem a férfiakat. Nem is fogom soha, de gondoltam nem lehet abból nagy baj, ha megpróbálom teljesíteni e nemes feladatot. Megérteni a megérthetetlen, elfogadni az elfogadhatatlant. Elkezdtem ebben a témában könyveket vásárolni, mindig az aktuálisan felmerülő kérdésemre, okos emberektől magyarázatot szerezni. A múlt héten hazajött egy könyv, aminek az a címe: Mert megérdemellek! Eddig minden szakirodalomban találtam érdemi információt, de ez a könyv kifejezetten arról szólt, miért kerülnek be egyének az életedben, mi az oka, hogy odavonzottad őket. Meglepett, hogy a párválasztás abszolút alapja a projekció, mert a saját elvárásaid, hiányosságaid, vágyaid kivetülését keresed.

Gyönyörűségesen pontokba van szedve, hogy aki házas embert talál, miért kapta, aki alkoholistát, azt miért kapta, a dohányzót és a többi kategóriát nem sorolom. Logikus, tényszerű és nagyon igaz. Átgondoltam és van alapja. Aki nem független (házas) embert talál, tudat alatt még ragaszkodik a függetlenségéhez. Két ilyen esetem volt főiskolás koromban. Mindkét lovagom stabil párkapcsolatban, nagyon konkrétan a házasság szent kötelékénben élt és így lángolt a szerelem. Persze így utólag tudom, hogy a szabad és kötelezettségmentes életem nem tudtam volna feladni akkor egy stabil kapcsolatért, egy alkalmazkodó, napi feladatokat jelentő viszonyért. Azért jöttek ők, mert csak időszakosan vágytam a plusz érzésekre. Főiskolás éveim alatt nem is lett kapcsolatom.

Sok értelmeset írt a könyv, de a lényeg, hogy sokan valójában azzal sincsenek tisztába, hogy tudat alatt lehetőséget sem teremtenek arra, belépjen valaki az életükbe. Konkrétan: ha vendég érkezik a lakásába nincs egy fogas, ahová a kabátját elhelyezheti, a hálószobában nincs egy kis szekrényke, ülőke, ahová a ruháit leteheti, az életformája, az időbeosztása, a társas élete nem hagy helyet annak, akire vár. Vagyis akire valójában egyáltalán nem vár, mert nem készül rá. Nos igen, nincs fogasom és nincs a lakásomban semmi, ami kényelmessé tehetné egy "idegen" életét. Szingli vagyok és engem szolgálnak a dolgok a birodalmamban. Elgondolkodtat, hogy még a társ érkezésére is készülni kell lélekben.

Eddig úgy gondoltam, csak a gyerekre kell ilyen szinten alapozni, de úgy tűnik a tudatosság és a lelki ráhangolódás egy párkapcsolatnál is pont olyan fontos.

Ha túl sokat olvasok, elkezdem tanítani is :) Randiguru leszek, ez legalább érdekel és megfelelő tapasztalat után még érteni is fogok hozzá!