Eltelt egy év, vagyis már 15 hónap. Az elválás utáni első hónapok reménykedéssel teltek. Egészen biztos voltam benne, hogy ha két ember egy pár, akkor erre rövid időn belül rá kell jönniük és meg kell találniuk a visszavezető utat a másikhoz. Távol kell kerülni a megszokásoktól és lehetőséget kell biztosítaniuk magunkak arra, hogy objektíven értékeljék, miért társ a társ. Én a végletekig biztos voltam abban, hogy mi összetartozunk és ez az idő, amit külön töltünk csak egy néhány hónapos szünet, egy lélegzetvételnyi állomás életünk vasútján. Annyira mélyen gyökerezett bennem az elválaszthatatlanság gondolata, hogy valójában arra kerestem a megoldást, milyen tartalmas dolgokkal köthetem le magam, amíg ketyeg a szabadság órája. Kapcsolatunk rendkívül szoros volt, hiszen közös munkánk és magánéletünk a nap legnagyobb részében egymás közelében tartott minket. Sokan el sem hinnék, hogy ezt élvezni is lehet.

A néhány hónap így bimbózással, virágzással, hiúságom legyezgetésével telt. Összeszedtem azokat a piaci információkat, amit egy hűséges, elkötelezett ámde hiú, vak ló egy idő után hiányként könyvel el a kapcsolatában. Telt az idő telt, én pedig kacérkodtam a világgal. A világ viszont meg is állapodott az extárssal és besikerült egy kapcsolat. Váratlan események, hirtelen tanácstalanság. Egyrészt vágyódott vissza, mert az új kapcsolat mindig egy viszonyítás, másrészt az újdonság varázsa fogva tartotta. A helyzet még nehezebbé vált. Komoly egyezségeket hoztunk, hogy tiszteletben tartjuk egymás magánéletét és nem lelkizünk tovább.

Óriási energiákat emésztett fel az életemben, hogy úgy teljesítsek a szakmámban, hogy mindennap könnybe lábadt a szemem a gondolattól: vajon visszatér hozzám? Miért lett egyáltalán másik? Mit érez? Lelkileg belebetegedtem a napi harcokba, aminek nem volt se vége se hossza. Nyomós okom volt rá, hogy fel se merüljön bennem a munkaviszonyom megszűntetése.

Az idő telt és telik ma is. Az ő magánélete sem tud kifejlődni, mert én mellete maradtam fizikailag és valljuk be őszintén, lelkileg is. Több próba volt, hogy távolodjunk el egymástól és megoldottuk a munkában, hogy ne kelljen találkoznunk néhány hétig. Ez vezetett ahhoz, hogy mindketten éreztük szükségünk van egymásra és meg kell tákolnunk azt a tervet a közös jövőre. Üljünk le végre, beszéljünk meg és lépjük meg azt, amit folyamatosan halasztgatunk. Aztán találkoztunk és megnyugodott, hogy újra vele vagyok és már nem volt sürgős a problémáink megoldása, már nem volt égető feladat az a tabula rasa. Egyszerűen ahogy ő mondja, azzal, hogy nap mint nap lát nincs rákényszerítve a döntésre.

Igen, gyenge vagyok. Talán nekem kellene már egy büdös nagy pofon az észhez téréshez. Kaptam ugyan eleget, kicsit, nagyot, közepeset, de mégsem volt elég. Elhivatottan, lelkem legmélyén, kismillió képenvágás után is olyasmiben reménykedem, ami ideig óráig egészen kézzel foghatóan közel van. Maximálisan bizonytalan az életében és gyakran közeledünk egymáshoz és beszélgetünk kettőnkről. Ez engem reménnyel, hittel tölt el, néha akkor is ha csak egy kedves ember van előttem, aki cselekedeit egy kívül álló fel sem ruházná azzal, amivel én felcuccolom.

Ő nem tud az új lehetőséggel élni, bár jobban él vele, mint én éltem a sok sok potenciális pályázóval. Még a lelkem fele nála van, ha másik felét másnak adnám, mi maradna nekem?

Bár ez csak egy szösszenet volt és ha napokig írnék se tudnék visszaadni mindent, de talán a lényeget értitek, hogy mindkettőnkben megvan a se veled, se nélküled érzés és kapaszkodunk a megmaradt közös munka lehetőségébe, ami egy állandó biztonságot nyújt nekünk arra, hogy nem fogunk elszakadni egymástól és mindig lesz ok, hogy láthassuk azt aki fontos nekünk! Mindig tudjuk melyik nap vár ránk az irodában a másik és mindig tudjuk van lehetőségünk egy közös ebédre, egy délutáni kávéra, egy mosolyra. Örülhetünk a jónak és félhetünk tovább attól, nem változtak meg azok a tulajdonságaik, melyek a szakításhoz vezettek. A félszt a távolsággal kiküszöböljük, a jónak pedig örülhetünk amikor lehetőségünk van rá.