Két hónapig mindig az általam megadott időben csöngött a telefonom. Egy érdeklődő alany, hétről hétre, napról napra tartotta észben, hogy találkoznia kell velem. Az idő telt, sokat voltam úton, nem értem rá vagy nem akartam ráérni. Aztán hirtelen, pikkpakk bólintottam és ezt követően két óra múlva megláttam. Hát mega JAJJJJ! Magas, olyan kis (bocsánat) szerencsétlen karakter. Magas, vörösesszőkésbarna haj, esetlen végtagok, magasderékra húzott farmernadrág. Belefért az életébe, hogy várjon két hónapot egy találkozóra, mert a piaci értéke határozottan alacsony volt. Megvan az a jó tulajdonságom, hogy képes vagyok egy beszélgetést nemcsak elindítani, de életben is tartani. Amíg elfogyasztottuk a leveskénket, letapogattuk egymás életének prioritásait. Az utazás és az ezotéria, megfelelő csámcsognivalót adott, de nem hagyhattuk ki a randikörök kielemzését sem.

Én a ketteske voltam, akivel a virtuális világban megismerkedett. Sok időre van szüksége, hogy benyomásai reális szintre emelkedjenek és nem dönt hirtelen felindulásból, egy kósza érzelemtől. Ezért ha van rá mód, szívesen találkozna még velem. Én annyit kértem, hogy alhassak rá párat (valahogy nem volt lelkem azonnal sokkolni és elvenni a kedvét a jövőtől). Néhány nap múlva csörgettyűzött is a telefon, de akkor már őszintén és korrekten megmondtam a nemet. Megköszönte, hálás volt a nyíltságomért és sok sikert kívánt.

Marton Istvánnak a Kitartás képét köszönöm!