Hétfőn, egy piros csomagban új vendéget kaptam az élettől a postaládámba. Feltéptem a borítékot, a levél itt ott megsérült, de mit sem számít, a lényeg olvasható volt. Hétfőn este a levelem a szobámban ült és bogarásztam, molyoltam vele. Tépkedtem a sarkait, gyűrögettem a tetejét, virágokat rajzolgattam a papír szélére. A lényeget dekódoltam, annak ellenére is, hogy nyers, vad világomban ezt a szeretet nyelvet én jelenleg nem beszélem. A levél mondanivalója testrészekbe volt elrejtve. Olvastam a szemében, olvastam a tartásában, olvastam minden egyes lélegzetvételében és bizonytalan érintésében. 

Az élet kezdi kicsit viccesre venni a velem való beszélgetést, mert kedden este újabb levelet küldött, immár fekete borítékban. A volt társam hívott fel későn este, hogy kikapcsolták az áramot, tudna-e nálam aludni? Ha az első levelet a mennyből kaptam, a második feladója biztos a pokol utca lakója. Hogy képzelte ezt az életke? Elkezd kísérteni azok után, amin túl vagyok? Két év telt el és a decemberi út döntésében erő volt. Erre megkérdezik levélben, hogy tényleg? Jól meggondoltad? Nem felejtettél bent valamit? Azt hiszem felnőttem a feladathoz, hogy a levelet visszaküldjem Ördög Úrnak. Befogadtam, ahogy bárki törődne szerettével. Tiszta szívvel, békével ápoltam és szerettem a múltam - gondolatban a hálószobából. 

Reggel megyek a postára és szólok, ez már téves cím, kérem küldjék vissza a feladónak!