Hetek óta várok valamire, amitől féltem, ami hol véres bárdként lebegett felettem, hol reményteli időszámítás kezdetét jelentette. Mindig úgy tekintettem az időpontra, ahogy épp aznap keltem. Színjátszós volt a történet, ami eddig jövő volt, az ma jelenné vált.

Az ex a munkatársam lett. Nem lehet ezt másképp leírni. Nincs ezen mit szépíteni. Stratégiailag egymásra lettünk utalva. Mindkettőnk jövője közös alapokon nyugszik, amivel  - magyarázkodás nélkül hadd jelentsem ki, hogy - nem fogunk semmit kezdeni, mert érdekközösségünk van.

Reggel sok munkával elindultunk és amíg dolgoztunk még azt is mondhatom, hogy peace&love volt. Meghívott ebédre, ahol  viszont nagyságrendileg sokkot kaptam. Nem kicsit, nagyot. Olyan étvágyelvevőset, olyan: megtenné, hogy becsomagolja? szintet. Az utazás nekem olyan, mint más nőnek a gyémántgyűrű. Kitalálta, hogy töltsünk el egy akklimatizációs hetet Szingapúrban. Volt már szó róla, hogy ezt a kártyát tegyük bele a pakliba és derítsük ki egy utolsó lendülettel, maradt e érzelmi alap kettőnk között, vagy ha nem, akkor mi az a módszer, ami lehetővé teszi, hogy a tökéletestől magasabb szinten működjünk együtt kollégákként.

Mindenesetre az első nap után, zavartan jöttem haza. Már az autóban izott a telefon. A jól bevált anyavonal, mindig rendelkezésre áll, ahogy most is. Persze okosság semmi.

Hajócska egy másik ország, másik hajóján éppen. Úgyhogy egy teljes hétig egyedül viselek hadat és én leszek az, akinek meg kell érezni mit vár el tőle az élet. Mindeközben hajócskával való életem is napról napra tartalmasabb érzelmileg, de ott van egy blokk, egy gát, ami miatt egyikőnk sem adja át magát a projektnek. Ez a blokk pedig a jelenlegi életvitelem lett a munkában, hogy hogy alakul majd, milyen hatással lesz rám, mi történik velem. Ezt a tartást mindkettőnk részéről érzem és azt is, ha nem fognánk vissza magunkat ez sokkal sokkal több lenne. De jobb félni, mint megijedni és mivel őszinte vagyok ezekre érzelmileg lehet készülni.

Feladat adott...