onlinerandi

Ezt pusztán azért skiccelem ide, mert megint az élet hozta a kitágult pupillákat.
Nem, nem sportol semmit, sőőőőt megrögzött xbox-os és ahogy Joy mondaná, még a sportcsatornákra sem fizet elő.
Elsőre nem éreztem semmit, csak azt, hogy ezek a szemek valamit rejtegetnek és a szép lelke nagyon elbújt előlem. Több órát töltöttünk együtt, mégsem kerülgetett az ájulás, csak a tudat, hogy van itt valami amit nem tudok, nem látok, nem mutat, olyan más, mint önmaga, ez a valaki, nem az a valaki.
Másnap megint találkoztunk, volt mozis kultúrprogram, aztán világmegváltó szórakozás reggelig.
Itt láttam meg, akit kerestem. A tekintete már nyílt volt, a beszéd már fesztelen, ahogy hozzám ért ott éreztem a bőröm, tudtuk jólesően egymáson felejteni a szemünket és ott volt az a vibrálás, ami a másik 50-ben egyáltalán nem.

Semmit nem belemagyarázni a minimál történetbe, nem félreérteni és kérem a helyén kezelni ezt az alanyt. Az esemény megint azt szimbolizálja, hogy az életet nem tudja pótolni a virtuális világ, mert ha mindkét fél tudja, hogy a másik társat keres, soha nem fog fürkészően ránézni, vajon mit gondol rólam, vajon tetszem neki, vajon lehet ebből bármi? Nem fogja felvértezni magát kétes kérdésekkel, mert mindre tudja a választ, igen akivel találkoztam társat keres és a válasz kőkeményen fekete vagy fehér, mert vagy tetszem neki vagy nem. Nincs több szín, nincs sok sok kör, ránézek és döntök! Végzetesen, tudatosan és tudat alatt, de döntök!

Eltelt egy hét és utólag frissítem a postot, hogy egyben maradjon:
Tűkön ülve vártam napokig a folytatást, róla meséltem először a lányoknak telefonon csicseregve, vibrálva, felzaklatva.
Egyforma csillagjeggyel néha könnyebb néha nehezebb, amit most érzek, az az hogy tökéletesen ismerem idegenként is, érzem mi mozgatja! Ezért, most én tettem lépést a project érdekében és ennek eredményeként újra együtt töltünk egy teljes estét, remélhetőleg napkeltéig :)

Be is zárom ezt a kaput, mint társ ügyet, mert nem arra folyik ez a folyó, amerre a társas kapcsolatok bimbóznak. Nem én lettem a kiválasztott!

Mivel nyugtalan voltam, tettem még egy két próbát azért, hogy mint emberrel fenntarthassak kapcsolatot (őrületesen egyedi személyiség volt a szememben). Egy-két sms erejéig bíztam abban, hogy felnőttek vagyunk már ahhoz, hogy helyén kezeljünk dolgokat. Reméltem, hogy a kommunikációnak ebben a korban csak egy formája van: a nyílt beszéd.
Azt gondolom, hogy ő attól tartott ragaszkodni fogok hozzá és bár nem engem választott a másik felének, többet akarok majd, mint egy emberi kapcsolatot. Nem akartam, de ezt már nem tudtam neki megmondani, mert már nem akart meghallgatni. Eltűnt és úgy döntött értsek abból, hogy hallgat és a távolba menekült. A nulla kommunikáció is kommunikáció. Értettem, bár szomorúnak találtam ezt a menekülést...