Tűz vagy parázs a vegytiszta érzelem?

Nagyon sokáig gondolkodtam, hogyan írhatnám le azokat az agyam mélységében kavargó gondolataimat, melyek napokig motoszkáltak a fejemben és időről időre menetrendszerűen visszatértek. Aztán úgy döntöttem mese helyett a realitást választom és manófigurák helyett húsvér emberek lesznek a szereplőim.

A történet kezdjük az alapoktól, hogy adott A férfi és A nő. Legyen a nevük Dió és Mandula (még szerencse, hogy szereplőim élő emberek és nem mesefigurák).

Bemutatom őket egy árnyalat erejéig. Dió szellemiségét átitatta a természet iránti rajongása, lelkének a természet őserőivel való összhangja. Határtalan harmónia és végtelenség volt szemében ha a víz ölelte, békesség, kiegyensúlyozottság és alázat lüktetett vérében, ha a tenger szerette. Dió megtanulta és tudta az erőket tisztelni, azok előtt kellő időben hogyan kell fejet hajtani. Szél simogatta nappal szeretőjeként, a víz ringatta éjjel boldog édesanyaként.

Mandula lelke nyugtalan volt, néha vad, néha tele aggodalommal. Érzelmi világa túlburjánzott magán, nem látott át a realitás falán. Mindennap lángolt lelke kandallója, szénné égette már naiv butasága. Gyakran dúlt lelkében a hiszti és szeretethiány, de csönd takarta lelkét és néha mély magány.

Dió és Mandula túrázni kezdett, gombák és mohák között önmaguk lehettek. Ropogott az avar talpacskáik alatt, bogarak jelezték, hogy ki merre halad.

Egy kedves nap estéjén Dió a tüzzel játszott, vacsora készült, táncoltak a lángok.

Mandula mezítláb ült a tűz mellett miközben gondolataira nyárfamézet csöpögtett. Nézte a fának hangos roppanását, elrévedt a lelke apró táncos lábán. Narancs parázs izzott mindennek az alján, alap volt a tűzhöz a forró barátság. Mandula lelke már teljesen máshol járt, azon mélázott égjen mindig a fa vagy elég örökre a parázs???