Jajjj, de szeretem, amikor rám köszön a múltam egy vidám szelete.
Tegnap köszönt, vagyis üzent. Sok szálat tépett szét a vihar az életemben, amikor a telefonom elveszítettem. Talán ezzel a találkozóval picit most kárpótolni próbált.
A Balaton Sound utolsó napján matekozta ki, hogy odajön hozzám. A haverjával és a barátnőjével érkezett, tehát tényleg volt min matekozni, az ürügyön, hogy beszélhessen velem és a számommal együtt távozhasson. Megoldotta.
Nem mélyült el a kapcsolat utána, mert ugye barátnő van, meg hát ugye nem volt ez politikailag korrekt felállás. A humora és a mosolya maximálisan megnyerő, ezért a jó kapcsolat megmaradt néhány telefon erejéig.
Erre most a múlt negyedéves ködéből előlép La manche lovagja és találkozóra hív. Este már nem tudtam erőt venni magamon, hogy láthassam, de ígértem egy másnapot.
Tudjátok van az az ember, akivel ha csak 10 percre is találkoztál valaha az életben, magadénak érzed őt. Cinkosodnak szinte. Nem a barátod, nem a haverod, valaki, akit ha meglátsz három hónap után, melegen átöleled ő viszont ölel és jólesik és úgy esik jól, hogy mindez természetes. Olyan huncut, összekacsintós találkozó.
Remekül éreztem magam, köszönöm ezt neki és remélem, hogy életkéjének hiányosságait sikerül pótolni és lehetek az, aki a jövőben is sok sok bölcsességgel elláthatja.
Na de megint mi a konklúzió?? Az élet dobta!
Utolsó kommentek